A Schlieffen-terv és az első marne-i csata

Az 1870 és 1871 közötti francia-porosz háború óta a németek felismerték, hogy valószínűleg újabb háború elé néznek Franciaországgal. Az a háború tette lehetővé Németország egyesítését. Megalázták Franciaországot. Meg tudtak szerezni néhány nagyon értékes területet Franciaországtól, nevezetesen az ásványkincsekben nagyon gazdag Elzász-Lotaringiát. A németek azon morfondíroztak, mit tegyenek, ha újabb háborúba keverednek velük. Ugyanakkor, mivel Franciaország és Oroszország szövetségesek voltak, a németek tudták, hogy ha Franciaországgal háborúznak, valószínűleg nem csak Franciaországgal kerülnek szembe, hanem kétfrontos háború lesz. A nyugati fronton Franciaországgal kerülnek konfliktusba. A keleti fronton pedig Oroszországgal kerülnek konfliktusba. Hogy felkészüljenek erre a lehetőségre – és az első világháború előtti évtizedekben Németország mindvégig ezen mesterkedett –, kidolgozták a Schlieffen-tervet. (Biztosan helytelenül ejtem ki.) Ezt Alfred von Schlieffenről nevezték el. Ő volt a Német Birodalom vezérkari főnöke 1891 és 1905 között. Arra épült, hogy hogyan lehet kezelni egy kétfrontos háborút. Az alapelv az volt, hogy Oroszországnak hatalmas és szinte kimeríthetetlen hadserege van. De mivel ilyen hatalmas, sok időre van szüksége a mozgósításhoz. És a németeknek sikerült ezt helyesen megbecsülniük, mert ennyi időbe telt az oroszoknak a mozgósítás az első világháború kezdetén. A németek úgy számítottak, hogy körülbelül hat hétre lesz szükségük. A Schlieffen-terv kellő mennyiségű német katonát szánt kezdetben a keleti frontra, hogy az oroszokat sakkban tarthassák. De azután a németek főerejének, miközben az oroszok mozgósítanak, Franciaországra kell támadnia, hogy megpróbálja harcképtelenné tenni. Így nem kellene a továbbiakban kétfrontos háborút vívniuk. Aztán a csapatoknak vissza kellene térniük, hogy az oroszok ellen harcoljanak. Ezt úgy akarták elérni, hogy körkörösen lerohanják Belgiumot. Azért akartak köralakban támadni, mert helyesen látták előre, hogy a franciák nagyon szeretnék megszerezni ezt a területet itt. A franciáknak valóban volt egy terve, a XVII. hadműveleti terv, melynek célja Elzász és Lotaringia megszerzése volt. A terv támadásra alapult. A németek elképzelése szerint, ha a francia hadsereg abba az irányba támad, a német hadsereg Belgium lerohanása után hátba tudná támadni, majd harcképtelenné tenni a francia haderőt. Tehát 1914 augusztus elején a németek, miután hadat üzentek Franciaországnak és Oroszországnak, megpróbálták megvalósítani a Schlieffen-tervet. És csaknem sikerült is nekik. Augusztus folyamán és szeptember elején a németek lényegében le tudták rohanni Belgiumot, és sikerült az egyesült, főként francia hadsereget, akiket részben a britek is segítettek, folyamatos készenléti állapotban tartani. Mindez egészen szeptember elejéig zajlott, amikor eljutottak a Marne közelébe, illetve kissé túljutottak a Marne-folyón Franciaországban. Itt a hatodik francia hadsereg – és amikor hadsereget mondunk, akkor rengeteg katonáról beszélünk. A hatodik francia hadseregben több, mint 200 ezer katona volt. Amikor a marne-i csatáról van szó, amiről mindjárt beszélni fogok, az első marne-i csatáról, akkor olyan ütközetről beszélünk, amelyikben kétmillió katona vett részt. Ezek eposzi méretű csaták. Minden egyes hadsereg – ez a hadsereg vagy ez, vagy éppen a német hadseregek – több tízezer, több százezer katonából állt. Általában egy hadsereg több, mint 50 ezer, 60 ezer katonát jelent. Nos, amikor eljutunk szeptember elejére, az történik, különösen 1914. szeptember 5-én, hogy a francia hatodik hadsereg felismer egy hibát, amit az első német hadsereg követett el. Azáltal, hogy megpróbáltak így körkörösen támadni, védtelenné tették a jobbszárnyukat. Itt lenne a német hadsereg jobbszárnya. És a legtöbb emlőshöz hasonlóan az oldalunk a legsebezhetőbb részünk, ez a terület a bordák és a csípő között. Ugyanez igaz a hadseregekre is. A hadsereg elején általában a legerősebb csapatokat találjuk. Aztán hátrafelé itt vannak az utánpótlási vonalak. Ha sikerül oldalba támadni egy hadsereget, – amire sok katonai stratégia épül – a leggyengébb pontjain lehet csapást mérni egy hadseregre. Szeptember 5-re az első német hadsereg felismerte ezt, de már túl késő volt. Szeptember 6-ra a németeket megtámadta a hatodik francia hadsereg. És ahogy megfordultak, hogy harcba szálljanak velük, rést nyitottak maguk és a második német hadsereg között. A franciák és a britek ki tudták használni ezt a rést, hogy meglepjék az akkor már egy hónapja előre törő németeket. Itt vannak a különböző francia hadseregek, akiket a brit expedíciós erők támogattak. Így a marne-i csatával, ami a legtöbb történész szerint szeptember 6-a vagy szeptember 5. szeptember 6. és szeptember 12. között zajlott, sikerült visszavonulásra kényszeríteni a németeket. A németek az Aisne-folyó mögé vonultak vissza. Ahogy elérünk novemberig és az 1914-es év végére, a németek lényegében beásták magukat. Szó szerint, mély lövészárkokat ástak Észak-Franciaországban és Nyugat-Belgium egy kis részén. Amit itt mutatok, lássuk, le tudom-e rajzolni. Itt mutatom a határokat azután, hogy a németek elszenvedték első nagy vereségüket. Vissza kellett vonulniuk és szó szerint be kellett ásniuk magukat. Ilyenek voltak akkor a határok. Itt végig lövészárkokat ástak. A háborúnak ez az első szakasza rendkívül dinamikus volt. A hadseregek viszonylag gyorsan mozogtak egy néhány hetes vagy hónapos időszakban. De aztán attól kezdve, hogy a németek beásták magukat, ez a pozíció statikus maradt nagyjából a következő három évben, és elkezdődött a nyugati front híres állóháborúja, amiről láthattatok filmeket. Hangsúlyozni szeretném, hogy ez nagy dolog volt. Az első marne-i csatát időnként marne-i csodának nevezik. Ha a szövetségesek, a franciák brit segítséggel nem tudták volna visszaszorítani a németeket, a németek meg tudták volna valósítani a Schlieffen-tervet és talán megnyerték volna az első világháborút, de legalábbis viszonylag gyorsan győztek volna a nyugati fronton, majd kicsit sikeresebben harcolhattak volna az oroszokkal. De a marne-i csoda, ami rendkívül véres volt, mindkét oldalon 500 ezer sebesülttel, mindkét oldalon 100-200 ezer halottal de éppen ezért fel tudta tartóztatni a németeket. A nyugati fronton azonban rettenetes, három évnyi állóháborút okozott.