Fő tartalom
Középiskolai történelem
Tantárgy/kurzus: Középiskolai történelem > 5. témakör
6. lecke: A hidegháborúA Disznó-öbölbeli invázió
A Disznó-öbölbeli invázió. Készítette: Sal Khan.
Szeretnél részt venni a beszélgetésben?
Még nincs hozzászólás.
Videóátirat
Mielőtt elkezdenénk részletezni a
Disznó-öbölbeli invázió történetét, szeretném, ha először megértenénk
mindazokat a körülményeket Kubában és az Egyesült Államokban,
amelyek az invázióhoz vezettek. Az 50-es évek végén Kuba Batista
irányítása alatt állt. Batista diktátor volt,
akit az Egyesült Államok támogatott. Annak érzékeltetésére, milyen ember is volt,
íme egy idézet John F. Kennedytől, 1963-ból. Ezek a szavak tehát már a Disznó-öbölbeli invázió,
és a kubai rakétaválság után hangzottak el. Kennedy nem rajongott Fidel Castróért, ezzel együtt – visszamenőleg levonva a tanulságokat –
tette ezt a kijelentést, ami egy meglehetősen objektív értékelés
Batista kubai kormányzásáról. Ezt mondta Kennedy: „Azt hiszem, nincs még egy olyan ország a világon, beleértve bármely gyarmatot, ahol a gazdaság alávetése, a megaláztatás
és a kizsákmányolás rosszabb lenne, mint Kubában, és ez részben hazám politikájának köszönhető, amelyet a Batista rendszerrel szemben
folytatott. Bizonyos mértékig mintha Batista az
Egyesült Államok bűneinek megtestesülése lenne. Most fizetnünk kell ezekért a bűnökért.” Tehát Kennedy, utólagos éleslátással állapítja meg, hogy Batista nem volt éppen a legjobb ember,
és nem volt jó ötlet az Egyesült Államok részéről, hogy egy korrupt diktátort hosszú ideig támogatott. Ez a kép Batistát mutatja néhány amerikai tábornok társaságában,
egy washingtoni felvonuláson. El tudod képzelni, Batista nem volt
népszerű vezető Kubában, és 1959-ben egy sikeres forradalommal
megdöntik a hatalmát. 1959-ben kitör egy forradalom,
amit ez az ember vezet, Fidel Castro. Két legfontosabb társa Raul Castro
és Che Guevara (a lenti képen). Ők veszik át a hatalmat Kubában
ennek a nemzeti forradalmi megmozdulásnak a során. Az elejétől kezdve a baloldal felé hajlanak, az emberek kommunistának vagy
kvázi-kommunistának tartják őket. Attól kezdve, hogy átveszik a hatalmat,
elkezdik a földek államosítását, amelyek részint kubai magántulajdonban voltak,
más részük amerikai állampolgároké volt. Az indokuk valószínűleg az volt, hogy ezeket
a vagyonokat a Batista rezsim alatt törvénytelenül szerezték. De nem csak ezeket a földeket vették el,
hanem sokkal többet, ami bizonyossá tette az emberekben,
hogy ez nem csak egy nacionalista, hanem egyben egy kommunista forradalom is. Könnyű elképzelni,
hogy a hatalomváltással egyidőben emigránsok hatalmas tömege menekül
Kubából az Egyesült Államokba. Főként a középosztály, felső középosztály,
tanult kubaiak, akik tényleg féltek attól, amit Castro véghezvitt a magántulajdonban lévő földek,
vagyonok elvételével. Elkezdett kialakulni egy közösség
a kubai menekültekből Floridában, főként Miami környékén,
ami a mai napig megmaradt. Ezek az emberek erőteljesen
Castro-ellenesek voltak. Tehát amikor előreugrunk 1961-be,
amikor Kennedy lett az elnök – 1960-ban választják meg,
1961 elejétől elnök –, előreugrunk 1961 áprilisához, Kennedy
még csak pár hónapja van hivatalban. El tudod képzelni a helyzetet,
egy csomó kubai emigráns van az USA-ban, felső középosztálybeliek, tanult emberek,
középosztálybeliek, akik gyűlölik Fidel Castrót, aki elvette
hazájukat, és egy baloldali államot alakít ki. Mindez a hidegháború alatt történik,
amikor az Egyesült Államok tart a kommunizmus térhódításától.
Úgy tűnik, Fidel Castro is kommunista, így a kubai emigránsok mellett,
akik el akarják űzni Castrót, az USA is szívesen látna mást hatalmon,
mivel Castro kommunista, és tartanak tőle, hogy elkötelezi magát
a Szovjetunió mellett. Tehát a kubai emigránsokkal
és a CIA-val közösen – ez itt a CIA igazgatója a Kennedy
elnökség alatt, vagy legalábbis a Kennedy elnökség
kezdeti időszakában, tehát ez itt Allen Dulles – az ő bátyja
John Foster Dulles, az USA külügyi államtitkára, akiről a a Dulles repülőteret is elnevezték – tehát úgy döntenek, hogy megbuktatják
Fidel Castrót, de úgy akarják csinálni, hogy ne tűnjön úgy, mintha ez az Egyesült Államok inváziója lenne. Olyan inváziót terveznek,
amelyben kubai emigránsok vesznek részt. Jelentkezik is 1400 kubai, hogy része legyen ennek a CIA,
illetve az USA által támogatott egységnek, hogy betörjenek Kubába és megbuktassák Castrót. Jórészt arra a feltételezésre alapoztak
– és ugyanez történt az iraki háború esetében is –, amit a CIA-t és az elnököt körülvevő tanácsadók rendkívül optimista képet festve ecseteltek az elnöknek: hogy ezek az emberek képviselik
Kuba egészének akaratát, és hogy egy forradalmi megmozdulással
Castro megbuktatható. Kiderült azonban, hogy legalábbis
akkoriban, a 60-as évek elején Castro elég népszerű volt a kubaiak körében. Könnyű elképzelni, hogy milyen népszerű
volt a földtelen szegények körében, akik egyszerre kapnak egy vezetőt,
aki őértük cselekszik. Nem tudom, hogy Castro most (2011) mennyire népszerű,
de akkor mindenképpen sokkal népszerűbb volt, mint ahogy az emigránsok vagy a CIA
szerették volna elhitetni Kennedyvel. Megtervezik tehát a támadást,
és Kennedy azt gondolja, hogy ha megszabadulnak Fidel Castrótól,
akkor csökken a valószínűsége annak, hogy egy kommunista ország jöjjön létre
a floridai partoktól nem messze. Tehát megterveznek egy inváziót,
ami eleve kétes akcióként indul, mert nem akarták,
hogy amerikai inváziónak tűnjön; azt akarták, hogy tisztán kubai
ellenforradalomnak látsszon. Ez bizonyos mértékig
mindent összezavart, és gyanússá tette, és persze az is volt,
mivel tényleg olyasmit tettek, ami nem az volt, aminek látszott. Az invázió végül is eképp zajlott le: április 15-én – és ezzel rátérünk az invázió részleteire – volt tehát 1400 kubai emigráns, néhány hajóval, repülővel,
amiket hamis felségjelekkel láttak el: vagy eltávolították a felségjeleket, hogy ne tűnjenek amerikai hajónak vagy repülőgépnek, vagy hamis kubai katonai felségjeleket
tettek rájuk, hogy némi zavart okozzanak. Így 1961. április 15-én, – ne felejtsük el, Kennedy még csak
pár hónapja elnök – légitámadásokat indítanak Nicaraguából Kuba irányába; ezeknek a célja az volt, hogy a kubai
légierőt meggyengítve előkészítse a terepet az 1400 kubai emigráns által végrehajtott
invázióra. Tehát nyolc repülőgép, nyolc bombázó elhagyja Nicaraguát, és elkezdik bombázni Kubát,
egy Havanna közeli bázist, és egyet délen, nem messze
a Guantanamo-öböltől. A cél a kubai légierő megsemmisítése volt, de kiderült, hogy ez nem sikerült. Hangsúlyozom, azért, hogy összezavarják az ellenfelet,
nem USA felségjelű, hanem kubai felségjelű gépekkel, nyolc repülővel hajtották végre a bombázást. Egyet ezek közül lelőttek, és volt még egy kilencedik gép is,
ami elhagyta Nicaraguát, erre a gépre lyukakat hamisítottak,
hogy úgy nézzen ki, mintha a légelhárítás lőtte volna le, és kényszerleszállást kellett volna
végrehajtania Floridában. Felteszem, azt akarták, hogy úgy tűnjön,
hogy egy kubai pilóta gépe ez, akinek valahogyan sikerült kijutnia Kubából egy kubai géppel,
– ezért volt ezen kubai felségjel –, majd megpróbált elpusztítani
egy csomó kubai gépet, aztán dezertált az Egyesült Államokba. Azt akarták, hogy így tűnjön kívülről. Nem igazán világos, hogy a kubaiak elhitték-e. Már 1961-ben, a legtöbben már akkor is az Egyesült Államok támadásának tartották. Aztán ugrunk április 16-a éjszakájára, [április 16.] és egész idő alatt mindenki
számított az Egyesült Államok támadására, ami szintén olyan dolog, ami arra mutat, hogy mindez nem volt valami jól levezényelt eseménysorozat; minden jel szerint a kubai emigránsok közül néhányan
nem tartották a szájukat az akcióval kapcsolatban;
a szovjet titkosszolgálat is tudomást szerzett róla; a kubaiak is tudták, hogy az invázió
hamarosan bekövetkezik. Április 16-án egy elterelő támadást
indítottak, egy ál-támadást Bahía Hondánál, itt, egy csomó kubainak
álcázott hajóval, amelyekről hangszórókkal lövések hangjait játszották le,
hogy zűrzavart okozzanak. Ezzel átmenetileg sikerült is Castro figyelmét
erre irányítaniuk, mivel ők eddigre már tűkön ülve várták
a küszöbön álló inváziót. Ez azonban még nem a valódi invázió volt;
ez még csak április 16-án zajlott. A valódi invázió április 17-én
kora reggel kezdődött, amikor 1400 kubai emigráns, amerikai katonai és CIA-s – leplezett – támogatással, valóban partra szállt a Disznó-öbölben,
ami itt található. Röviden összefoglalva, a támadás nem sikerült jól,
a rossz tervezésnek, a támadás bizonyos részeinél megmutatkozott
inkompetenciának köszönhetően. Az invázió április 17-én kezdődött, de április 19-ére lényegében a partraszállókat
vagy ellenforradalmi erőket, az 1400 kubai emigránst
visszaszorították a tengerpartra. Több mint százan estek el közülük, és legtöbbjüket, több mint ezer embert,
foglyul ejtenek, [több mint ezer embert foglyul ejtenek] akik közül többeket később kivégeztek, de később az év folyamán Fidel Castro
alkut köt az Egyesült Államokkal, amelyben a fogoly emigránsokat
átadják az Egyesült Államoknak 58 millió dolláros segélyért
és ellátmányért cserébe. Vagyis ez az egész akció,
legalábbis katonai szempontból az Egyesült Államok szemszögéből
teljes kudarc volt. Képzelheted, hogy ezek után
az emberek az Egyesült Államokban elkezdtek felelősökre mutogatni. A CIA – ez itt Allen Dulles – és az emigránsok
a Kennedy-kormányzatot hibáztatták, mondván, hogy nem tett meg mindent,
hogy az invázió valóban hatékony legyen, nem volt hajlandó kellő támogatást nyújtani
a légierőnek az invázió kezdetén; nem vetett be több amerikai katonát,
amikor már látszott, hogy az emigránsok kudarcot vallanak. A másik oldalon Kennedy a CIA-t hibáztatta, mondván, hogy az egész akció rosszul volt
megtervezve és kivitelezve, sőt azt állította, félreinformálták őt,
amikor azt hitették el vele, hogy az invázió hatására, azzal egyidőben
a Castróval ellenséges helyiek majd ellenforradalmat robbantanak ki,
ami nem következett be. Íme egy idézet John F. Kennedytől,
amit a Disznó-öbölbeli invázió után mondott: „Az első tanácsom, amit az utódomnak
fogok adni, az az lesz, hogy vigyázzon a tábornokokkal,
és ne érezze úgy, hogy csak mert katonailag képzett emberek,
katonai ügyekben bármit is ér a véleményük.” Ezt mondta Kennedy a Disznó-öbölbeli
invázió után. Mélyebben is beleáshatsz abba,
hogy kinél volt az igazság, de az egésznek a lényege, hogy mindennek
szerteágazó negatív következményei lettek az Egyesült Államokra nézve. Az akció után Fidel Castro befolyása
megerősödött Kubában. Joggal viccelhetett azzal, hogy
mindössze ennyi telt az Egyesült Államoktól. Óriási blamázs volt az USA-nak, Castronak viszont lehetőséget nyújtott arra,
hogy koncentrálja hatalmát Kubában, és arra is, hogy nyíltan kommunista politikát folytasson. Az invázió előtt még megpróbálta
elfogadtatni magát az Egyesült Államokkal, bár nem kedvelték az államosítások,
és baloldalisága miatt. A Disznó-öbölbeli események után azonban
szorosan elkötelezte magát a Szovjetunió mellett. [Szovjetunió] Sokkal nyíltabban hangoztatta,
hogy Kuba marxista-leninista állam, és mivel tartott az Egyesült Államok
jövőbeli támadásaitól, nyitott volt olyasmikre, amik végül a kubai rakétaválsághoz vezettek,
amikor a Szovjetunió nukleáris fegyverekkel felszerelt
ballisztikai rakétákat telepít Kubába, az Egyesült Államok közvetlen közelébe. Mindez tehát egy olyan eseménysorozatnak ágyazott meg, ami egyáltalán nem kedvezett az Egyesült Államoknak.