If you're seeing this message, it means we're having trouble loading external resources on our website.

Ha webszűrőt használsz, győződj meg róla, hogy a *.kastatic.org és a *.kasandbox.org nincsenek blokkolva.

Fő tartalom
Pontos idő:0:00Teljes hossz:13:42

Videóátirat

Mielőtt elkezdenénk részletezni a Disznó-öbölbeli invázió történetét, szeretném, ha először megértenénk mindazokat a körülményeket Kubában és az Egyesült Államokban, amelyek az invázióhoz vezettek. Az 50-es évek végén Kuba Batista irányítása alatt állt. Batista diktátor volt, akit az Egyesült Államok támogatott. Annak érzékeltetésére, milyen ember is volt, íme egy idézet John F. Kennedytől, 1963-ból. Ezek a szavak tehát már a Disznó-öbölbeli invázió, és a kubai rakétaválság után hangzottak el. Kennedy nem rajongott Fidel Castróért, ezzel együtt – visszamenőleg levonva a tanulságokat – tette ezt a kijelentést, ami egy meglehetősen objektív értékelés Batista kubai kormányzásáról. Ezt mondta Kennedy: „Azt hiszem, nincs még egy olyan ország a világon, beleértve bármely gyarmatot, ahol a gazdaság alávetése, a megaláztatás és a kizsákmányolás rosszabb lenne, mint Kubában, és ez részben hazám politikájának köszönhető, amelyet a Batista rendszerrel szemben folytatott. Bizonyos mértékig mintha Batista az Egyesült Államok bűneinek megtestesülése lenne. Most fizetnünk kell ezekért a bűnökért.” Tehát Kennedy, utólagos éleslátással állapítja meg, hogy Batista nem volt éppen a legjobb ember, és nem volt jó ötlet az Egyesült Államok részéről, hogy egy korrupt diktátort hosszú ideig támogatott. Ez a kép Batistát mutatja néhány amerikai tábornok társaságában, egy washingtoni felvonuláson. El tudod képzelni, Batista nem volt népszerű vezető Kubában, és 1959-ben egy sikeres forradalommal megdöntik a hatalmát. 1959-ben kitör egy forradalom, amit ez az ember vezet, Fidel Castro. Két legfontosabb társa Raul Castro és Che Guevara (a lenti képen). Ők veszik át a hatalmat Kubában ennek a nemzeti forradalmi megmozdulásnak a során. Az elejétől kezdve a baloldal felé hajlanak, az emberek kommunistának vagy kvázi-kommunistának tartják őket. Attól kezdve, hogy átveszik a hatalmat, elkezdik a földek államosítását, amelyek részint kubai magántulajdonban voltak, más részük amerikai állampolgároké volt. Az indokuk valószínűleg az volt, hogy ezeket a vagyonokat a Batista rezsim alatt törvénytelenül szerezték. De nem csak ezeket a földeket vették el, hanem sokkal többet, ami bizonyossá tette az emberekben, hogy ez nem csak egy nacionalista, hanem egyben egy kommunista forradalom is. Könnyű elképzelni, hogy a hatalomváltással egyidőben emigránsok hatalmas tömege menekül Kubából az Egyesült Államokba. Főként a középosztály, felső középosztály, tanult kubaiak, akik tényleg féltek attól, amit Castro véghezvitt a magántulajdonban lévő földek, vagyonok elvételével. Elkezdett kialakulni egy közösség a kubai menekültekből Floridában, főként Miami környékén, ami a mai napig megmaradt. Ezek az emberek erőteljesen Castro-ellenesek voltak. Tehát amikor előreugrunk 1961-be, amikor Kennedy lett az elnök – 1960-ban választják meg, 1961 elejétől elnök –, előreugrunk 1961 áprilisához, Kennedy még csak pár hónapja van hivatalban. El tudod képzelni a helyzetet, egy csomó kubai emigráns van az USA-ban, felső középosztálybeliek, tanult emberek, középosztálybeliek, akik gyűlölik Fidel Castrót, aki elvette hazájukat, és egy baloldali államot alakít ki. Mindez a hidegháború alatt történik, amikor az Egyesült Államok tart a kommunizmus térhódításától. Úgy tűnik, Fidel Castro is kommunista, így a kubai emigránsok mellett, akik el akarják űzni Castrót, az USA is szívesen látna mást hatalmon, mivel Castro kommunista, és tartanak tőle, hogy elkötelezi magát a Szovjetunió mellett. Tehát a kubai emigránsokkal és a CIA-val közösen – ez itt a CIA igazgatója a Kennedy elnökség alatt, vagy legalábbis a Kennedy elnökség kezdeti időszakában, tehát ez itt Allen Dulles – az ő bátyja John Foster Dulles, az USA külügyi államtitkára, akiről a a Dulles repülőteret is elnevezték – tehát úgy döntenek, hogy megbuktatják Fidel Castrót, de úgy akarják csinálni, hogy ne tűnjön úgy, mintha ez az Egyesült Államok inváziója lenne. Olyan inváziót terveznek, amelyben kubai emigránsok vesznek részt. Jelentkezik is 1400 kubai, hogy része legyen ennek a CIA, illetve az USA által támogatott egységnek, hogy betörjenek Kubába és megbuktassák Castrót. Jórészt arra a feltételezésre alapoztak – és ugyanez történt az iraki háború esetében is –, amit a CIA-t és az elnököt körülvevő tanácsadók rendkívül optimista képet festve ecseteltek az elnöknek: hogy ezek az emberek képviselik Kuba egészének akaratát, és hogy egy forradalmi megmozdulással Castro megbuktatható. Kiderült azonban, hogy legalábbis akkoriban, a 60-as évek elején Castro elég népszerű volt a kubaiak körében. Könnyű elképzelni, hogy milyen népszerű volt a földtelen szegények körében, akik egyszerre kapnak egy vezetőt, aki őértük cselekszik. Nem tudom, hogy Castro most (2011) mennyire népszerű, de akkor mindenképpen sokkal népszerűbb volt, mint ahogy az emigránsok vagy a CIA szerették volna elhitetni Kennedyvel. Megtervezik tehát a támadást, és Kennedy azt gondolja, hogy ha megszabadulnak Fidel Castrótól, akkor csökken a valószínűsége annak, hogy egy kommunista ország jöjjön létre a floridai partoktól nem messze. Tehát megterveznek egy inváziót, ami eleve kétes akcióként indul, mert nem akarták, hogy amerikai inváziónak tűnjön; azt akarták, hogy tisztán kubai ellenforradalomnak látsszon. Ez bizonyos mértékig mindent összezavart, és gyanússá tette, és persze az is volt, mivel tényleg olyasmit tettek, ami nem az volt, aminek látszott. Az invázió végül is eképp zajlott le: április 15-én – és ezzel rátérünk az invázió részleteire – volt tehát 1400 kubai emigráns, néhány hajóval, repülővel, amiket hamis felségjelekkel láttak el: vagy eltávolították a felségjeleket, hogy ne tűnjenek amerikai hajónak vagy repülőgépnek, vagy hamis kubai katonai felségjeleket tettek rájuk, hogy némi zavart okozzanak. Így 1961. április 15-én, – ne felejtsük el, Kennedy még csak pár hónapja elnök – légitámadásokat indítanak Nicaraguából Kuba irányába; ezeknek a célja az volt, hogy a kubai légierőt meggyengítve előkészítse a terepet az 1400 kubai emigráns által végrehajtott invázióra. Tehát nyolc repülőgép, nyolc bombázó elhagyja Nicaraguát, és elkezdik bombázni Kubát, egy Havanna közeli bázist, és egyet délen, nem messze a Guantanamo-öböltől. A cél a kubai légierő megsemmisítése volt, de kiderült, hogy ez nem sikerült. Hangsúlyozom, azért, hogy összezavarják az ellenfelet, nem USA felségjelű, hanem kubai felségjelű gépekkel, nyolc repülővel hajtották végre a bombázást. Egyet ezek közül lelőttek, és volt még egy kilencedik gép is, ami elhagyta Nicaraguát, erre a gépre lyukakat hamisítottak, hogy úgy nézzen ki, mintha a légelhárítás lőtte volna le, és kényszerleszállást kellett volna végrehajtania Floridában. Felteszem, azt akarták, hogy úgy tűnjön, hogy egy kubai pilóta gépe ez, akinek valahogyan sikerült kijutnia Kubából egy kubai géppel, – ezért volt ezen kubai felségjel –, majd megpróbált elpusztítani egy csomó kubai gépet, aztán dezertált az Egyesült Államokba. Azt akarták, hogy így tűnjön kívülről. Nem igazán világos, hogy a kubaiak elhitték-e. Már 1961-ben, a legtöbben már akkor is az Egyesült Államok támadásának tartották. Aztán ugrunk április 16-a éjszakájára, [április 16.] és egész idő alatt mindenki számított az Egyesült Államok támadására, ami szintén olyan dolog, ami arra mutat, hogy mindez nem volt valami jól levezényelt eseménysorozat; minden jel szerint a kubai emigránsok közül néhányan nem tartották a szájukat az akcióval kapcsolatban; a szovjet titkosszolgálat is tudomást szerzett róla; a kubaiak is tudták, hogy az invázió hamarosan bekövetkezik. Április 16-án egy elterelő támadást indítottak, egy ál-támadást Bahía Hondánál, itt, egy csomó kubainak álcázott hajóval, amelyekről hangszórókkal lövések hangjait játszották le, hogy zűrzavart okozzanak. Ezzel átmenetileg sikerült is Castro figyelmét erre irányítaniuk, mivel ők eddigre már tűkön ülve várták a küszöbön álló inváziót. Ez azonban még nem a valódi invázió volt; ez még csak április 16-án zajlott. A valódi invázió április 17-én kora reggel kezdődött, amikor 1400 kubai emigráns, amerikai katonai és CIA-s – leplezett – támogatással, valóban partra szállt a Disznó-öbölben, ami itt található. Röviden összefoglalva, a támadás nem sikerült jól, a rossz tervezésnek, a támadás bizonyos részeinél megmutatkozott inkompetenciának köszönhetően. Az invázió április 17-én kezdődött, de április 19-ére lényegében a partraszállókat vagy ellenforradalmi erőket, az 1400 kubai emigránst visszaszorították a tengerpartra. Több mint százan estek el közülük, és legtöbbjüket, több mint ezer embert, foglyul ejtenek, [több mint ezer embert foglyul ejtenek] akik közül többeket később kivégeztek, de később az év folyamán Fidel Castro alkut köt az Egyesült Államokkal, amelyben a fogoly emigránsokat átadják az Egyesült Államoknak 58 millió dolláros segélyért és ellátmányért cserébe. Vagyis ez az egész akció, legalábbis katonai szempontból az Egyesült Államok szemszögéből teljes kudarc volt. Képzelheted, hogy ezek után az emberek az Egyesült Államokban elkezdtek felelősökre mutogatni. A CIA – ez itt Allen Dulles – és az emigránsok a Kennedy-kormányzatot hibáztatták, mondván, hogy nem tett meg mindent, hogy az invázió valóban hatékony legyen, nem volt hajlandó kellő támogatást nyújtani a légierőnek az invázió kezdetén; nem vetett be több amerikai katonát, amikor már látszott, hogy az emigránsok kudarcot vallanak. A másik oldalon Kennedy a CIA-t hibáztatta, mondván, hogy az egész akció rosszul volt megtervezve és kivitelezve, sőt azt állította, félreinformálták őt, amikor azt hitették el vele, hogy az invázió hatására, azzal egyidőben a Castróval ellenséges helyiek majd ellenforradalmat robbantanak ki, ami nem következett be. Íme egy idézet John F. Kennedytől, amit a Disznó-öbölbeli invázió után mondott: „Az első tanácsom, amit az utódomnak fogok adni, az az lesz, hogy vigyázzon a tábornokokkal, és ne érezze úgy, hogy csak mert katonailag képzett emberek, katonai ügyekben bármit is ér a véleményük.” Ezt mondta Kennedy a Disznó-öbölbeli invázió után. Mélyebben is beleáshatsz abba, hogy kinél volt az igazság, de az egésznek a lényege, hogy mindennek szerteágazó negatív következményei lettek az Egyesült Államokra nézve. Az akció után Fidel Castro befolyása megerősödött Kubában. Joggal viccelhetett azzal, hogy mindössze ennyi telt az Egyesült Államoktól. Óriási blamázs volt az USA-nak, Castronak viszont lehetőséget nyújtott arra, hogy koncentrálja hatalmát Kubában, és arra is, hogy nyíltan kommunista politikát folytasson. Az invázió előtt még megpróbálta elfogadtatni magát az Egyesült Államokkal, bár nem kedvelték az államosítások, és baloldalisága miatt. A Disznó-öbölbeli események után azonban szorosan elkötelezte magát a Szovjetunió mellett. [Szovjetunió] Sokkal nyíltabban hangoztatta, hogy Kuba marxista-leninista állam, és mivel tartott az Egyesült Államok jövőbeli támadásaitól, nyitott volt olyasmikre, amik végül a kubai rakétaválsághoz vezettek, amikor a Szovjetunió nukleáris fegyverekkel felszerelt ballisztikai rakétákat telepít Kubába, az Egyesült Államok közvetlen közelébe. Mindez tehát egy olyan eseménysorozatnak ágyazott meg, ami egyáltalán nem kedvezett az Egyesült Államoknak.