A koreai háború

Mielőtt magára a koreai háborúra rátérnénk, próbáljunk képbe kerülni azzal a történelmi háttérrel, amely a háborúhoz vezetett. Ha egészen az 1800-as évek végéig, 1900-as évek elejéig visszamegyünk, a Koreai-félsziget – a mai Észak- és Dél-Korea – a japán hadsereg megszállása alatt volt. 1910-ben a Koreai-félsziget egészét formálisan is a Japán Császársághoz csatolták. A japánok tehát itt gyarmatosító, imperialista hatalomként léptek fel. Hatalmuk a Koreai-félszigeten egészen a II. világháború végéig érvényesült. Valószínűleg érdemes itt közbeszúrni, – és érdemes lenne egy csomó videót készíteni erről a témáról –, hogy a japán megszállás a koreaiak számára nem volt könnyű; a japánok az élet számos területén alávetették a koreai lakosságot. Kényszermunka, kényszerprostitúció. Megpróbálták kiirtani a koreai nyelvet és a koreai kultúrát. Tehát kemény volt a megszállás, és a megszállók nem voltak kellemes figurák. Aztán előreugrunk 1945-höz; tudjuk, hogy Japán elveszítette a II. világháborút. A szövetséges oldal két fő nyertese, akiknek a világ eme részén befolyásuk van, az Egyesült Államok és a Szovjetunió. 1945-ben a szovjetek kezdenek mozgolódni északról, majd pedig az amerikaiak, délről. Először Japánt szállják meg. Ez tehát az Egyesült Államok. A két hatalom lényegében.... – ne feledjük, hogy bár ez már kvázi a hidegháború kezdete, a II. világháború eme pontján az Egyesült Államok és a Szovjetunió (még) szövetségesek. Az Egyesült Államok jelzi a Szovjetuniónak, hogy a 38. szélességi fok legyen a határ a két megszállási övezet között. Az Egyesült Államok vezetői nem hitték, hogy a szovjetek valóban megállnak ott, de megálltak. Ha a szovjetek szempontjából nézzük, megálltak annak ellenére, hogy az amerikai csapatok, előtt értek oda és nem volt senki, aki megállítsa előrenyomulásukat dél felé, de a nézet ezzel kapcsolatban az, hogy a szovjetek azért akarták betartani a megállapodás őket érintő részét, hogy megbízható partnernek tűnjenek az Európát érintő tárgyalásoknál is; hogy talán többet tudjanak kicsikarni Európában, ami vélhetően jobban érdekelte őket. A II. világháború után tehát a következő történik: észak, lényegében a mai Észak-Korea területe, szovjet fennhatóság alá kerül; a 38. szélességi körtől délre eső területek pedig az Egyesült Államok befolyása alá. A szovjetek itt ezt az úriembert, Kim Ir Szent juttatták hatalomra Észak-Koreában, azaz Korea 38. szélességi körtől északra eső területén. Ez az a pont, ahol a szovjet-amerikai együttműködés köre bezárult, illetve megszűnt. Mindez nem jelentette az ország tényleges kettéosztását, de az – amint látni fogjuk – valóban bekövetkezett. A szovjetek tehát hatalomra juttatják Kim Ir Szent, aki egy kommunista típusú diktatúrát alakít ki északon. Ő a mostani [2011] észak-koreai vezető apja. Íme Kim Dzsongil apja. Ő tehát hatalomra jut északon. Délen, ha kicsit előreugrunk, 1948-ra, kísérleteznek választásokkal, de ezeket a választásokat manipulálják, ez az úr, Li Szin Man kerül hatalomra. Bár kedves, barátságos embernek tűnhet, valójában kíméletlen, diktatórikus vezető volt. Mindkét oldalon.... – és ismétlem, ez is olyan helyzet, amikor senki sem egyértelműen makulátlan –, mindketten tettek borzalmas dolgokat mindkét oldal katonái, és ártatlan civilek ellen. Li Szin Man kerül hatalomra délen, és felteszem, az amerikaiak számára legvonzóbb tulajdonsága, hogy nem kommunista. Előáll tehát az a helyzet, hogy a 38. szélességi körtől északra kommunista rendszer van, délen pedig a Li Szin Man nem-kommunista berendezkedése, amelyet az Egyesült Államok támogat. Egyidejűleg a szovjetek segítenek létrehozni az észak-koreai hadsereget; az Egyesült Államok viszont nem annyira támogatja egy erős dél-koreai hadsereg létrejöttét. Elkezdődik tehát észak és dél között egy katonai egyenlőtlenség. Nyilván mindegyik fél..... Kim Ir Szen a saját kommunista uralma alatt akarja egyesíteni egész Koreát, Li Szin Man pedig saját autoriter rendszerében. Ezért mindegyik fél csapatokat sorakoztat fel a határ mentén; és persze egész idő alatt zajlanak kisebb-nagyobb határmenti összecsapások. Csak hogy lássuk összefüggéseiben, biztosan eszedbe jutott, hogy Korea szomszédja Kína. Mi folyik eközben ott? Kínában 1949-ben a kommunisták kerülnek hatalomra. Ennek előzménye a polgárháború volt, a Mao Ce-tung vezette kommunisták és Csang Kaj-sek Nemzeti Pártja között. Mao Ce-Tung kerül hatalomra, aki támogatni akarja az észak-koreai kommunistákat, különösen azért, mert közülük sokan támogatták a kínai kommunistákat a kínai polgárháború folyamán. Ez egy fontos tényező. Mao Ce-tung a kommunizmust akarja terjeszteni; nem rokonszenvezik az amerikaiakkal Dél-Koreában, és egyfajta lojalitás köti Észak-Korea kommunistáihoz. Előreugrunk 1950. június 25-re. Északon ekkor jelentős esemény történik. Az észak-koreai hadsereg – ekkor még nem nevezik Észak-Koreának, mindkét rész Koreának tekinti magát, a hatalomért versengő kormányokkal –, az északi hadsereg aránytalanul erősebb, mint a déli; az északiak támadnak. Úgy gondolják, eljött az esélyük a félsziget egyesítésére, és lényegében lerohanják a Koreai-félsziget egészét. Amint ez megtörténik, az ENSZ, és főleg az Egyesült Államok – mivel ekkor a Szovjetunió éppen bojkottálja a Biztonsági Tanácsot, így nem is tudja megvétózni ezt a lépést – tehát az ENSZ rögtön elkezd flotta- és légi támogatást nyújtani a dél-koreaiaknak; de az egyenlőtlenség olyan nagy, hogy az észak-koreaiak folytatják előrenyomulásukat. Néhány nap múlva, egész pontosan július 1-én az Egyesült Államok úgy dönt, hogy beveti hadseregét, ami jelentős létszámban állomásozik Japánban, ami nincs túl messze Koreától. Csak hogy a világtérképen lásd, itt van a Koreai-félsziget, itt pedig Japán. Tudom, találhattam volna nagyobb képet is róla. Tehát az amerikaiaknak van hadereje Japánban, amit ideirányíthat, így az amerikaiak jelentős mértékben, már egészen korán beavatkoznak a harcba. Ez még nem állítja meg az észak-koreaiakat egy darabig. Az északiak minden erejükkel harcolnak, elfoglalják a Koreai-félsziget egészét, a délkeleti csücsök kivételével. Idáig jutnak el. Itt van Puszan városa Ez a puszani kerület, ahol az Egyesült Államok és a dél-koreaiak hadserege közös erővel megállítja az északiakat. Kisebbfajta patthelyzet alakul ki pár hónapig, de ez idő alatt az Egyesült Államok – pontosabban az ENSZ, de főleg az Egyesült Államok – képes arra, hogy a puszani kerületben jelentős haderőt gyűjtsön össze. Sőt, ekkor az Egyesült Államok hadosztályai és az ENSZ haderő Douglas MacArthur parancsnoksága alá kerül. Douglas MacArthur tábornok elég érdekes személyiség. Idáig vasszigorral kormányozta Japánt. Óriási népszerűségnek örvendő háborús hős az Egyesült Államokban; Az akkori elnök, Truman viszont nehezen tudja kordában tartani MacArthurt, főleg a koreai háború ideje alatt. Látni fogjuk, hogy MacArthur valóban túllépi a hatáskörét a koreai háború folyamán. Tehát, ott tartunk, hogy a déliek az amerikaiakkal együtt a puszani kerület területére vannak beszorítva. Úgy tűnik, Észak-Korea a győzelem kapujában van. De az Egyesült Államok képes növelni haderejét, és a koreai háború elkezd a Rizikó társasjátékhoz hasonlítani. Nem tudom, játszottál-e már Rizikót, de amikor valakire rákerül a sor a játék során, az tud a haderejével terjeszkedni. De ha túlvállalja magát, akkor az ellenfél kerülhet fölénybe. A koreai háború hátralevő része során lényegében oda-vissza dinamika érvényesül Észak kommunistái – akiket a kínaiak támogatnak, bár Kína hivatalosan még nem vesz részt a háborúban – és a déli amerikai erők között. MacArthur első igazán ügyes húzása az, hogy nem akar keresztülvágni a koreai hadseregen, az áttörés helyett inkább meg akarja kerülni (és hátba támadni) őket. A flotta felhasználásával egy hadosztályt akar Incshonnál partra tenni. Szeptember 15-én tehát, mialatt itt állóháború folyik, az Egyesült Államok végrehajtja a partraszállást. Mindezekről a helyekről érkeztek csapatok. Incshonnál szállnak partra, ami Szöul közelében van. Tehát itt szállnak partra, Incshonnál, ami körülbelül itt van. Nem vagyok nagyon pontos. Ami itt is, mint bármelyik hadműveletben, nagyon érdekes, az ezeknek a koreai csapatoknak az utánpótlásvonalai. Innen kell, hogy eljusson hozzájuk az élelem, az ellátmány és friss csapatok. Minél messzebb jutnak az ellenséges területen, annál jobban szétterjesztik a csapatokat. Itt most az a stratégia, hogy ahelyett, hogy átküzdenék magukat rajtuk, inkább a hátukba kerülnek egy jelentős erővel itt, és rögtön elvágják az észak-koreaiak utánpótlását. Lényegében ezt valósítják meg az amerikaiak. Sikeresen. Így MacArthur zseninek tűnik, visszaveszi Szöult, elfoglalja Észak-Korea kvázi fővárosát, Phenjant, és az amerikaiak már észak felé nyomulnak. Ami úgy kezdődött, hogy az észak-koreaiak lerohanták szinte az egész félszigetet, most az lett, hogy az amerikai és dél-koreai csapatok tették ugyanezt északi irányban. Elégedettek is voltak magukkal. Truman egész idő alatt próbálja MacArthurt visszafogni, de MacArthur izgatott, hihetetlenül magabiztos, úgy véli, a csapatok karácsonyra már otthon lesznek. Nem hiszi, hogy Kína komolyan támogatni fogja az észak-koreaiakat. Sőt, szinte úgy tűnik, provokálja Kínát, mert talán az is a célja, hogy eltörölje a kommunista rendszert is Kínában. Úgy gondolja, hogy ez az ő missziója, a kommunizmus eltörlése Ázsiában. Truman csak korlátozott háborút akar vívni. Nem akarja, hogy csapataik átkeljenek a Jalu határfolyón, óvatosságra int. Nem akarja megtámadni, feldühíteni a kínaiakat, nem akarja, hogy beszálljanak a háborúba. MacArthur ezeket nem veszi komolyan. Ő a határfolyón túli területeket is bombázná, hogy a kínaiak ne tudjanak csapatokat és ellátmányt küldeni az észak-koreaiaknak. MacArthur tehát magabiztosan nyomul a Jalu folyó irányába. Ezalatt a Mao Ce-tung vezette kínaiak egy elég jelentős hadsereget küldenek harcba, és ezt titokban képesek meglépni. Éjjel nyomulnak előre, és olyasfajta módszereik vannak, hogy ha az ellenfél kémrepülőgépét látják, az összes kínai katonának mozdulatlanná kell dermednie. Ha nem teszik, saját társaik is lelőhetik őket. Tehát mindenki mozdulatlanná dermed, hogy fentről ne lehessen észrevenni őket. Azaz tényleg titokban jön fel egyre több kínai csapat a Jalu folyón keresztül, és egész idő alatt MacArthur teljesen magabiztosan hiszi, hogy átlátja a helyzetet. Ha előreugrunk október végére, az amerikaiak úgy gondolták, hogy már szinte megnyerték a koreai háborút. Erre hirtelen ott vannak a kínaiak, átkeltek a Jalu folyón. Az amerikaiaknak még arról sem tudtak, hogy a kínaiak jelentős erőkkel átkelésre készen álltak. Megint csak olyan, mint a Rizikóban. A kínaiak átkelnek; ez váratlanul éri az amerikaiakat. Van néhány összecsapás. Az amerikaiak még abban sem biztosak, hogy a kínaiak komolyan beavatkoznak-e. Még néhány összecsapás, és kiderül, hogy valóban, a kínaiak komolyan beszálltak a háborúba, sőt a kínaiak képesek visszanyomni az amerikai és dél-koreai erőket annyira, hogy visszafoglalják tőlük Szöult. Ismét, mint a Rizikóban: most a kínaiak vállalják túl magukat. Az amerikaiak és a dél-koreaiak, és a többi ENSZ katona – bár utóbbiak nagy része is amerikai – újrarendezik soraikat, aztán márciusban – Szöul négyszer cserél „tulajdonost” – ismét visszafoglalják Szöult. MacArthur nagyon magabiztos, szerinte lényegében a kínaiak vesztettek. Megpróbál hozzájárulást szerezni, hogy atomfegyvert vethessenek be a kínaiak ellen. Bizonyos fokig azt hiszi, Truman engedélyére nélkül is véget tud vetni a háborúnak. Úgy tűnik, mintha még jobban vissza akarná szorítani a kínaiakat, akik az elején még elég nagy meglepetést okoztak neki. Trumannak elege lesz a kiszámíthatatlan MacArthurból, aki döntéshozónak hiszi magát, és úgymond random módon akár atomfegyvert is bevetne. Ezért Truman végül eltávolítja MacArthurt, 1951 áprilisában. Ekkor holtpontra jut a helyzet a 38. szélességi kör környékén, patthelyzet alakul ki ennél a határvonalnál. Mindkét fél úgy gondolja, hogy a háború vége a küszöbön áll. Nagyjából a kezdeti pozíciójukhoz kerülnek vissza; mindketten be akarják fejezni. A tárgyalások azonban két évig eltartanak. Sok a vita a hadifoglyok sorsa, és még sok más körül is. Két évbe telik, mire 1953. július 27-én aláírják a fegyverszünetet a két fél között. Hangsúlyozni szeretném: a fegyerszünet nem békeszerződés. Nem tartalmaz egy egyetértésben kiszabott határt a két újonnan létrejött ország között, sem azt, hogy békét kötöttek egymással. A fegyverszünet csak a harci cselekmények felfüggesztése, nem jelenti a háború forma szerinti befejezését. Tehát elméletben Észak- és Dél-Korea a mai napig háborút visel egymás ellen. – Ez a videó 2011-ben készült – Talán amikor majd te nézed, remélhetőleg már nem lesz közöttük hadiállapot, de most hivatalosan háborút viselnek egymás ellen, és fegyverszünet van; csak megegyeztek, hogy felfüggesztik a harcokat. Mindent egybevéve, volt tehát ez a hihetetlenül véres háború, embertelenségek mindkét oldal részéről. Li Szin Man, mikor az északi csapatok először nyomultak be Dél-Korea területére, lényegében előre bebörtönzött jó pár embert, akiket azzal gyanúsított, hogy kommunisták. Nemcsak egyes embereket, néha egész családokat. Később, amikor kiszorították északról, Li Szin Man engedélyt adott rengeteg ember lemészárlására, akiket kommunistának feltételeztek. Ezek az emberek nemcsak katonák voltak; voltak köztük nők, gyerekek, egész családok; ez tehát Li Szin Man bűne. Kim Ir Szen éppígy bűnös abban, hogy amikor az észak-koreai katonák behatoltak a dél-koreai kézen levő Szöulba, ők is kegyetlenkedtek, megöltek civileket, megölték az ottani értelmiséget. Tehát mindkét oldalon borzalmas ez a háború. Hogy fogalmunk legyen arról, mi történt, Korea nem egy hatalmas területű ország, de másfél-három millió közé teszik a civil áldozatok számát – megegyezés szerint kétmillióra. És az mutatja, milyen borzalmas egy háború ez, hogy még félmilliós pontossággal sem lehet megbecsülni, hányan haltak meg. Sok emberrel egyszerűen nem tudni, mi történt. Két millió ember halt meg egy nem túl nagy országban. Mindent összevéve, körülbelül 40 000 amerikai katona halt meg. Kína a becslések szerint hozzávetőleg 400 000 katonát veszített. Úgy értem, a becslések nem egyértelműek. Észak-Korea hozzávetőleg hasonló nagyságrendű veszteséget szenvedett. Dél-Korea is sokszázezer katonát veszített. Ilyen volt tehát ez a háború, ez a hihetetlenül kegyetlen háború, ami lényegében ugyanabban a helyzetben zárult le, mint ahogyan elkezdődött.