Fő tartalom
Középiskolai történelem
Tantárgy/kurzus: Középiskolai történelem > 5. témakör
6. lecke: A hidegháborúAz Egyesült Államok hidegháborús beavatkozásainak sémája
A koreai, kubai és vietnámi katonai beavatkozások közös vonásai. Készítette: Sal Khan.
Szeretnél részt venni a beszélgetésben?
Még nincs hozzászólás.
Videóátirat
Most, hogy már egy egész sorozat videó készült arról, hogy a hidegháború alatt hogyan
avatkozott be az Egyesült Államok Koreában, Kubában
és Vietnámban, arra gondoltam,
hasznos lenne megvizsgálni azt, vajon követtek-e ezen beavatkozások
egyfajta sémát. Hangsúlyoznám, hogy bármit, ami
ezekben a videókban elmondok, – vagy egyáltalán, bárki bármit mond, aki
történelmi eseményekről beszél –, jó, ha némi egészséges kételkedéssel
fogadod, még ha tényekről is van szó. Nyilván még a tényeket is a túlélők jegyzik le, ki tudja, mi minden folyt
a színfalak mögött, amit soha nem dokumentáltak
történészek. Ezért jó, ha egy kicsit szkeptikus vagy. Ebben a videóban is, amikor sémákról, motívumokról
beszélek majd, ne vedd megfellebbezhetetlen
igazságnak. Te is gondolkodj el ezeken;
ha észszerűnek tűnik, akkor jó, ha nem, próbáld kicsit részletesebben
megvizsgálni, próbálj te is sémát, motívumot
találni benne, vagy valamit, amiből következtetéseket
tudsz levonni. Tehát az általános séma,
ami a fenti eseteknél megfigyelhető, az az, hogy mielőtt az Egyesült Államok
beavatkozott volna az eseményekbe, és mielőtt valamilyen kommunizmus felé
hajló rezsim került volna képbe, a fenti államok mindegyike
bizonyos mértékig egy másik hatalomnak volt alávetve. Koreát a japánok szállták meg; japán gyarmat volt. Kubában Batista kormányzott, diktatórikus módon,
ez egy korrupt diktatúra volt, ahol az Egyesült Államok
erőteljes befolyása érvényesült. Szinte az Egyesült Államok gyarmatának is
tekinthető, olyan mértékű befolyásuk volt Batistára. Ami Vietnámot illeti,
francia gyarmat volt. El tudod képzelni, hogy
ezekben a helyzetekben a kormányok nem voltak túl népszerűek. Az emberek olyan vezetőket akartak, akik mindazt a zűrzavart megszüntetik,
ami körülveszi őket. Ráadásul – és itt jön a képbe ez az egész kapitalizmus-kommunizmus vita – könnyű elképzelni, hogy egy gyarmati vagy egy korrupt rendszerben, vannak olyanok, akik vagyonokat
halmoznak fel. Vannak tehát, akik vagyonokat halmoznak fel, némelyek nem éppen törvényes módon. Ezeknek a köröknek a mérete az emberek
vagyoni különbségeit érzékelteti. El lehet képzelni, hogy a japán uralom
alatti Koreában voltak néhányan, akik legálisan gazdagodtak meg, de valószínűleg rengetegen voltak azok, akik a hatalomhoz való,
nos, dörgölőzéssel lettek sikeresek, egy korrupt rezsim esetében magát a rendszer sajátosságait
kihasználva, hogy bizonyos ágazatokban aránytalanul
nagy befolyásra tegyenek szert; ez mindig vegyes képet mutat. A felsorolt országok mindegyikében
voltak valószínűleg olyan üzletemberek és mások, akik valószínűleg legálisan szerezték vagyonukat, és mások, akik ezen rezsimek ideje alatt már kissé kérdéses módon
vagyonosodtak meg, a korrumpálható hatalom
kegyeit keresve vagy egyenesen bűnözői
módszerek segítségével, mint az a Batista-rezsim alatt
valószínűleg történt. Igen, valószínűleg voltak
köztük bűnözők, akik jól megszedték magukat. Ugyanígy Vietnámban. Voltak vietnámiak, akik a franciákkal
kooperálva jutottak valószínűleg külön előnyökhöz, így vagyonukat nem annyira
a találékonyságuknak vagy a szakértelmüknek köszönhették,
inkább annak, hogy beilleszkedtek a rezsim által
működtetett rendszerbe. Mások elképzelhetően törvényesen szereztek vagyont. El tudod képzelni, hogy amikor
ilyen helyzetek kezdenek kialakulni egy alávetett országban, ott kialakulnak függetlenségi mozgalmak is. Ezen helyzetek mindegyikében. El tudod képzelni, milyen népszerűvé
válik az a felfogás – függetlenül attól, hogy igaz-e vagy sem –, azt mondani: „Emberek, láttátok, hogy
milyen kétes módokon gazdagodtak meg egyesek; biztosan vannak közülük olyanok, akik a megszállóinkkal szövetkezve
gazdagodtak meg; ők tulajdonképpen a népünk árulói." Még egyszer: ha nem is mindenki számára, de láthatod, miért elég népszerű jelszó olyan vezető számára, aki a függetlenség kivívásakor
kerül hatalomra, hogy beígérje a vagyon újraelosztását. „Vegyük el ennek az embernek
a vagyonát, aki azt kétes úton szerezte, és osszuk el a többi ember között!” „Vegyük el ettől az embertől, és osszuk el a társadalom többi tagja között. Vegyük el ettől, majd osszuk el a társadalom többi tagja között!” Ha olyan politikai ideológiát
keresünk, amibe beleillik ez az eszme,
hogy megpróbálja kijavítani mindazt, ami rossznak tűnt a gyarmati rendszer
vagy a megszállás alatt, a kommunizmus ideológiája
megfelelőnek tűnik. Itt a vagyon újraelosztásáról van szó, arról, hogy akár az államé legyen minden vagyon, vagy lehet akár a középút, a szocializmus, ahol az állam a vagyont elég nagymértékben újraelosztja, de még működnek a szabad piac struktúrái. El tudod képzelni, hogy a kommunizmus – különösen ott, ahol rengetegen
szegények, ahol a vagyon kevesek kezében
koncentrálódik, akik közül sokan
a régi rendszerhez kapcsolódnak – nos, ott a kommunizmus elég népszerű ideológia; és vannak, akik meglovagolják
ezt a patrióta színezetű kommunisztikus-egyenlősítő hangulatot. Kubában ilyen Fidel Castro, [Fidel Castro] vagy Vietnámban Ho Si Minh. [Ho Si Minh] Koreában picit más a helyzet, mert ugyan ott volt egy nemzeti
kommunista függetlenségi mozgalom, de annak nem Kim Ir Szen volt a vezetője. A szovjetek valójában nem akartak
a hatalom közelében látni egyetlen nemzeti kommunistát sem, az efféle mozgalmak vezetőit. Inkább igyekeztek elszigetelni ezeket a vezetőket,
és Kim Ir Szent segítették hatalomra, valószínűleg azért,
mert jobban együttműködött velük, de a lényeg, hogy kommunista volt. [Kim Ir Szen] Nos, az igazság az, hogy ezek a fickók az „egyenlőség, az egyenjogúság, kárpótlást mindenkinek
az előző rendszer igazságtalanságaiért" jelszavakkal érkeznek, viszont valószínű, hogy nem csupán
a törvénytelen úton szerzett vagyonokat osztják újra, hanem általánosságban az összes vagyont, talán mert ez egy roppant népszerű
cselekedet, vagy talán azért,
mert e vagyonok tulajdonosai nem támogatták őket a kellő mértékben. Ez tehát bosszúállás is a
politikai ellenfeleiken, és nem csak a közjó érdekében
véghezvitt cselekedet. Előfordulhat, hogy azoktól is elveszik a vagyont,
akik törvényesen szerezték azt, akik ettől nem érzik túl jól
magukat. Akik ezt teszik, csak meglovagolják
a kommunizmus egyenlősítő eszméjét, hogy helyzetbe hozzák magukat. Egy tisztán marxista állam helyett inkább marxista-leninista
berendezkedést akarnak, ahol a Kommunista Párt a permanens forradalom állapotában
leledzik, ami a visszaigazolása annak, hogy
miért nem tartanak valódi választásokat, és maradnak hatalmon folyamatosan. Persze ez semmiképpen sem alapozza meg ezeknek az embereknek
a legitimációját. Ami mindegyik esetben történt, az az, hogy az Egyesült Államok
– a hidegháború kellős közepén – tartott a kommunizmus terjedésétől; a kommunizmus és a diktatúra
szorosan összefüggő fogalmak. Nem feltétlenül kell,
hogy diktatúrává váljon, de valahányszor megvalósult a kommunizmus, autoriter, antidemokratikus uralmat is
jelentett, nem pedig demokráciát. Azt is könnyen el tudod képzelni, hogy a sok tőkés az Egyesült Államokban saját önös érdekeit féltve
tartott a kommunizmus elterjedésétől az Egyesült Államokban,
mivel talán az ő vagyona is újrafelosztásra került volna. Nem számít, mivel igazolta lépéseit, hogy nemes szándékkal az emberek
szólásszabadságát, magántulajdonhoz való jogát
védelmezi-e, vagy önösebb érdekből azt mondja:
„Hé, nem akarjuk, hogy elvegyék a vagyonunkat"; vagy egyfajta hatalmi egyensúlyra
törekszik az Egyesült Államok és a Szovjetunió
között, mivel minden alkalommal, mikor egy állam
nekifog, hogy megvalósítsa a kommunizmust, az Egyesült Államok világhatalmi státusza
csorbul. Mindegy, milyen érveléssel,
de az Egyesült Államok hozzáállása mindig az: „oké, ezek a fickók kommunisták; akkor mi a másik oldalra állunk.” Így az Egyesült Államok
Li Szin Mant támogatja Dél-Koreában, aki,
mint tudjuk, nem valami jó fej. Dél-Vietnámban Diemet támogatják, akiről szintén tudjuk, hogy nem a világ legcsodásabb figurája. Kuba esetében az Egyesült Államok Batistát támogatta, amíg hatalmon volt, de mint egy korábbi videóban is
láthattuk, később Kennedy előjött azzal, hogy Batista
elég rossz arc, valószínűleg nagy hiba volt
az Egyesült Államok részéről, hogy támogatta őt. Így az Egyesült Államok
a másik oldalra állva a kubai emigránsokat támogatta
Fidel Castro ellen; itt a kubai emigránsok nem vehetők Li Szin Mannel vagy Diemmel egy kalap alá, ők valószínűleg a demokráciát
favorizálják, és mindent egybevéve pozitív figurák; mindenesetre valószínűleg elhitették
Kennedyvel, hogy Fidel Castro nem is annyira népszerű mint amennyire valójában volt. Valószínűleg, különösen a forradalom után, nagyon is népszerű volt,
mivel egyenlőséget hirdetett; Batistát túlélve az emberek úgy érezték,
bárki jöhet, csak ne Batista legyen. Fidel Castro karizmatikus vezető volt, aki a szegények érdekében ténykedett, vagy legalábbis úgy nézett ki,
hogy értük ténykedik. Legalábbis a legelején. Különösen a Kennedy adminisztrációval hitették el ezt a túlzóan optimista
nézetet, ami aztán a Disznó-öbölbeli invázióhoz
vezetett. Ez csak az az általános mintázat, ami minden alkalommal követhető. És minden alkalommal az Egyesült Államok
meghátrálásával vagy patthelyzetével végződött. Akármi tanulságot is vonsz le ezekből, ez egy érdekes séma, ami több alkalommal ismétlődött, az Egyesült Államok nagyjából minden
hidegháborús beavatkozásánál.