Jobbágyság Európában

Képzeld el, hogy szegény földműves vagy a középkori Európában. A politikai helyzet a következő: a föld, amin élsz, nem a tiéd. Egy bárótól vagy hercegtől bérled. Összesen egy ekétek van, amin a szomszédiddal osztozol, akikkel ökreiteket is csoportba szervezitek, hogy mindenki meg tudja művelni a földjét. Felemelkedésre nem sok lehetőség van, a szüleid és nagyszüleid is ugyanezen a földön dolgoztak. A földesurad engedélye nélkül nincs jogod elhagyni a birtokot. Jobbágy vagy egy feudális gazdaságban.

A feudalizmus szó problémás, manapság viszonylag kevés kutató akad, aki egyetért a jelentésében. A középkort tanulmányozó történészek és jogászok döntöttek úgy a 17. században, hogy egy terminussal (szakkifejezéssel) jelöljék azt a változatos középkori földesúr-jobbágy kapcsolatot, amely észak-nyugat Európában, Nagy Károly birodalmának 9. századi összeomlása és a 14. századi pestisjárvány és parasztfelkelések közötti időszakban létezett. Habár sok fajtája volt a ennek a kapcsolatnak, mégis mindegyiket a feudalizmus címkéje alá sorolják. A kifejezés a latin feudum szóból származik, aminek jelentése földbirtok. A középkori gazdaság erősen függött ezeknek a földbirtokoknak a működésétől. A modern történészek vitatják, hogy hasznos-e egy kalap alá venni ezeket az eltérő jellegű birtokokat. De ahelyett, hogy érveket hoznánk fel ennek a történelmi korszaknak különféle rendszerezési lehetőségei mellett, nézzük inkább meg, mi a közös ezekben a birtokokban. A mi szempontunkból jelenleg fontos vonás, hogy a földeken mind szabad, mind pedig nem szabad jobbágyok is dolgoztak. Lássuk, hogyan alakult ki ez a rendszer!

Európa a 8. század végén és a 9. század elején került a legközelebb ahhoz, hogy egységes földbirtokosi rendszere legyen. Nagy Károly grófságokat hozott létre és grófokat bízott meg birodalma egyes területeinek kormányzásával. Azonban halálát követően birodalma szétesett. A grófok, akiknek az uralkodó földet adományozott, megszilárdították helyi hatalmukat, saját irányításuk alá vonták a földjükön élőket. A grófok ugyan engedelmességgel tartoztak az egyháznak és az uralkodóknak, akiknek földbirtokukat köszönhették, de minden középkori földesúr saját maga is hozott törvényeket. Ha hirtelen a kora középkori Európában találnád magad utazóként, kis királyságok százán haladnál keresztül. Ezek mindegyike saját uradalommal vagy földbirtokkal és saját uradalmi törvényszékkel (úriszékkel) rendelkezett.

Az uradalmak földjét jobbágyok, azaz nem szabad parasztok művelték. Hogy pontos képet kapjunk arról, kik is a jobbágyok, lépjünk kicsit vissza az időben és látogassunk el a késő Római Birodalomba.

A rabszolgaság alapvető része volt a római gazdaságnak: rabszolgák művelték a földet, takarították az otthonokat, fejtettek kavicsot és sót, és néha még a gazdag rómaiak könyvelését is ők végezték. Az olyan értékes terméseket, mint az olajbogyó vagy a szőlő hatalmas birtokokon termesztették. Ezeknek a birtokoknak a megműveléséhez rengeteg rabszolgára volt szükség.

A majdnem ötven évig tartó birodalmi válság a 3. század idején polgárháborúhoz, gazdasági összeomláshoz és a Római Birodalmon belüli kereskedelem széteséséhez vezetett. Ez ideiglenesen véget vetett a bor és az olívaolaj távolsági kereskedelmének. Ahogy lassult a birodalom terjeszkedése, egyre kevesebb háborús fogoly és elrabolt gyerek került rabszolgaságba, így a nagy földbirtokokkal rendelkező előkelőknek máshol kellett olcsó munkaerőt keresniük. Központi hatalom hiányában a birtokoknak önellátónak kellett lenniük, külső támogatás nélkül kellett ételt és iparos termékeket előállítaniuk.

Ahogy a városok gazdasága összeomlott, az alacsonyabb rétegekhez tartozó plebejusok a városokból vidékre költöztek és újfajta munkaviszonyba léptek a földbirtokosokkal. E korábbi városlakók sem rabszolgák, sem szabadok nem voltak teljesen, colonus elnevezéssel illették őket. A colonusok részes bérlők voltak, akiknek nem volt saját földjük. Egy parcellát béreltek a földesúrtól és cserébe neki adták a termés egy részét. A rendszer kialakulása után a római császárok törvényeket hoztak, amivel röghöz kötötték a colonusokat és örökletessé tették a státuszukat, amely ezután szülőről gyermekre szállt. A colonusok házasodhattak, azonban nem vehettek el nem-colonust. Nem hagyhatták el a számukra kijelölt földet. Nem pereskedhettek a földesurukkal.

Ebből a rendszerből és megszorításaiból alakult ki később a jobbágyrendszer. Különböző társadalmakban egymástól függetlenül jöttek létre hasonló rendszerek.

A rabszolgaság és a jobbágyság között jelentős különbségek vannak. A rabszolgaság arra a rendszerre utal, amelyben az egyes személyre tulajdonként tekintenek: adható és vehető. A rabszolgákat nem tekintették jogokkal rendelkező emberi lényeknek. Vessünk egy pillantást egy kora középkori bajorországi (ma Németország része) törvény fordítására: „Amint a vétel teljesült, már nem másítható, kivéve, ha a rabszolga, vagy ló, vagy egyéb lábas állat olyan hibájára derül fény, melyet eladó eltitkolt...: mivel az állatoknak néha olyan hibája van, amit az eladó el tud titkolni.”

A rabszolgák jószágszámba vétele jellemző volt arra a korra, amikor ez a törvény született. A rabszolgákat nem tekintették embernek. A jobbágyok azonban törvény szerint emberek voltak – habár jóval kevesebb joguk volt, mint a szabad parasztoknak (alacsony társadalmi ranggal rendelkező szegény földműveseknek). A jobbágyok költözési- és birtokjogai korlátozottak voltak, és többféle bérleti díjjal tartoztak a földesuruknak.

Az ötödik századtól kezdve germán törzsek szállták meg a Nyugatrómai Birodalmat, ami sok császári intézmény összeomlásához vezetett. Az egymásnak feszülő hatalmak és érdekek szétrombolták a hagyományos kereskedelmi útvonalakat, amelyek összekötötték a birodalom egyes részeit. A földet és a rajta élőket a nemesek irányították, akik vagy fegyverrel, vagy egyéb politikai hatalommal uralkodtak. A római birtokok nem tűntek el, de a földek gazdát cseréltek, és más célra szolgáltak. A birtokosok exportra szánt szőlő és olajbogyó termesztése helyett gabonát termesztettek és állatokat tenyésztettek megélhetésük céljából.

A római colonusokhoz hasonlóan a középkori parasztoknak vagy jobbágyoknak is lehetett tulajdona és házasodhattak, a jogaik azonban korlátozottak voltak. A merchetként vagy formariage-ként ismert törvény szerint a jobbágynak ellenszolgáltatást kellett fizetnie, ha a földesura területén kívül akart házasodni, hogy kompenzálja a kieső munkaerőt. „Ha [a jobbágy] gyermek nélkül halt meg, – írja Barbara Tuchman történész – akkor a morte-main [halott kézből] jog alapján a háza, az eszközei és minden vagyona a földesúrhoz került azon az alapon, hogy csak kölcsönkapta azokat a munkájához”.

A földbérlő gazdák – azok, akik nem birtokolták az általuk művelt földet – bizonyos fizetséggel tartoztak a földesuruknak. Legyen az a termény egy része, robot a földesúr saját birtokán, a majorban, vagy pénz. A fizetség összege vagy módja nem függött semmilyen piaci helyzettől; kényszerített, kierőltetett volt. A középkorban nem volt irányadó bérleti díj, és a parasztoknak kevés módjuk volt a kikövetelt összeg megkérdőjelezésére. A földesúr – aki a megegyezés feltételeit megszabta – általában a helyi jogi tekintély is volt egyben. Az egyház tanításai egyfajta morális gazdaság – amelyben kulturális vagy politikai beavatkozás korlátozza a piaci árakat és a szerződési szabadságot – érvényre jutását erősítették. Ez a rendszer a földesúrnak hatalmat biztosított, a szegény parasztok pedig számíthattak a földesúr védelmére. Az árakat aszerint határozták meg, hogy mit éreztek igazságosnak. Például hatályban voltak a korban bizonyos kamatszedéssel kapcsolatos bibliai tilalmak. Amikor a közös értékekkel szemben cselekedett valaki, a parasztok elutasították a rendszert és fellázadtak ellene. Will Durant így ír erről a The Story of Civilization (A civilizáció története) című könyvében: „ezért a közösség maga volt a törvény legfőbb forrása. A báró vagy király adhatott ugyan parancsokat, ám ezek nem törvények voltak; ha többet követelt, mint a szokásjog, akkor általános ellenállással kellett szembenéznie”.

Az uradalmakat nem mindig nemesek irányították. Angliában például sok birtok kolostorhoz tartozott. Egy 13. századi angol apátság könyveléséből megtudjuk, hogy egy Hugh Miller nevű jobbágy háromféle módon fizetett bérletet: pénzzel, robottal és terménnyel. Miller évente három shillinget és egy pennyt fizetett – ennek mai értéke nagyjából 78000 forint. Heti három napon az apát földjét művelte, kivéve egy-egy hetet karácsonykor, húsvétkor és a nyári ünnepség idején. Ezek tetejében Miller még évi egy véka búzával, 18 köteg zabbal, három tyúkkal és egy kakassal, és húsvétkor öt tojással is tartozott az apátnak.

Mindezek tudatában mi volt a jobbágyság előnye? Vajon miért tűrték a jobbágyok ezt a bánásmódot?

A Nagy Károly irányította egységes birodalomban garantált volt a béke. Mikor ez megszűnt, a jobbágyok a földesurak védelmére szorultak. Erős központi hatalom hiányában mindenhonnan veszély fenyegetett: az útonállóktól kezdve a más hadurak vezette fegyveres csapatokig. Az uradalom gondozásáért cserébe a jobbágyok a földesúr magánseregének védelmét élvezték. A földesúrnak is szüksége volt a jobbágyokra; a háborúk és járványok miatt kialakult munkaerőhiány korlátozta a rendelkezésre álló munkaerőt Nyugat-Európában. Részben ez az oka, hogy a jobbágyi viszony feltételei között szerepel a költözési jog korlátozása – ez tartotta fenn a földesúri réteg munkaerőbázisát. A földesurak és jobbágyok közti megállapodásban sok eltérést lehetett tapasztalni, mivel ezek különböző forrásokból merítettek: a germán törzsek 'barbár' törvénykönyveiből, egyházi törvényekből és a római birtoklási rendeletekből. Ennek ellenére a munkavégzést illetően léteztek általánosnak mondható gyakorlatok.

A földesurak által felügyelt, nem szabadok által művelt gazdálkodás tartotta el azokat a csapatokat, amelyek a birtokot, annak lakóit és munkásait védték. A feudális birtokokon előállított javak finanszírozták a keresztes háborúkat. Később – a pestist és az angliai parasztfelkelést követően – ezek a javak a parasztság kezében kezdtek összpontosulni. Ez elősegítette a mesterségek kialakulását, a városok növekedését, és keresletet teremtett távoli vidékek árucikkei iránt. Mindez a céhes gazdaság elterjedéséhez, a reneszánszhoz és a gyarmatosító, felfedező utak megindulásához vezetett.