Pénzügyi intézmények

A bank olyan intézmény, amely pénzbetéteket fogad és kezel, ugyanakkor pedig klienseinek kölcsönt – hitelt – is nyújt. A bank elnevezése a középkori olasz banca – pad, vagy asztal jelentésű szóból származik. Használata onnan ered, hogy a korai pénzügyi tranzakciókat asztal mellett, vagy padon ülve hajtották végre.

Jóllehet a banki ügyleteknek a ma ismert formája a középkori olasz városállamokból származik, ezen ügyletek kialakulása századokon át tartó fejlődés eredményeként alakult ki. Olaszország a 12-13. században vált a bankügyletek szülőhelyévé, mivel a nemzetközi kereskedelmi hálózat központja volt, s mint ilyen, az olasz kereskedők különféle pénzügyi tranzakcióinak helyszínévé vált. Az olaszok erre a tapasztalatra alapozva hoztak létre újabb, tökéletesebb módszereket a pénzügyek kezelésére.

Leonardo Fibonacci Liber Abaci – A számsorozatok könyve című munkája 1202-ben jelent meg. Ma leginkább a Fibonacci-számok megalkotójaként híres Fibonacci egy vámhivatalnok – az országba behozott javak után járulékokat begyűjtő személy – fia volt, így nagy tapasztalattal rendelkezett a kereskedelem és pénzügyek területén. A könyvében Fibonacci megmagyarázza, hogy miképp alkalmazhatóak az Indiában és Közel-Keleten kialakult matematikai fogalmak a kereskedelemben és a pénzügyek kezelésében. Bár Európában már régóta foglalkoztak pénzügyekkel és kereskedelemmel, a Fibonacci által bevezetett módszerek sokkal bonyolultabb pénzügyi számításokat is lehetővé tettek. $^1$start superscript, 1, end superscript

A középkorban a nagy előzetes költségek és a sikertelen vállalkozás veszélye miatt kockázatos volt a távolsági kereskedelem. Egy középkori kereskedelmi utazás finanszírozása több szakaszból állt: megvásárolni a cserekereskedelemre szánt javakat, felszerelni egy hajót, vagy felpakolni a teherhordó állatokat, felfogadni embereket, akik magát az utazást lebonyolították.

Mivel a sikeres kereskedelmi utazás nagy jövedelemmel járhatott, megérte befektetni. A kereskedelmi tranzakció viszont hosszú időt vett igénybe. Az utazás finanszírozása és a haszon elkönyvelése között – amennyiben az út sikerrel járt – hosszú idő telt el. Egy kereskedelmi utazás, mire a kereskedő hazaért az eladásra szánt új áruval, hónapokba, vagy akár évekbe is telhetett.

A hitelezés lehetőséget nyújtott az út költségei és a haszon elkönyvelése közötti hosszú periódus áthidalására. A hitelezés jelentése pénz kölcsönvétele vagy kölcsönadása azzal a megegyezéssel, hogy azt a jövőben a kölcsönző visszafizeti a kölcsönadónak. A kereskedőknek nyújtott pénzkölcsön cserében a haszonból való részesedésért számos társadalomban létezett. Ilyen együttműködések, ahol a befektető részesedésért cserében finanszírozta a kereskedő vállalkozását, léteztek például az Abbászida Kalifátusban, Kínában a Szung-dinasztia idején és Európa kereskedővárosaiban.

Az említett helyszínek bármelyikén a kereskedőnek szüksége lehetett arra, hogy az utazás költségeire kölcsönt vegyen fel. Annak tudatában, hogy sikeres vállalkozás esetén a kereskedő – akik a középkorban szinte kivétel nélkül férfiak voltak – a javak eladása után képes lesz visszafizeti a hitelt, azzal az ígérettel kapott kölcsönt, hogy nyereségének egy részét megosztja a hitelezővel.

Mire a banki ügyvitel megjelent Olaszországban, a kereskedőknek feltételezhető jövedelméből való részesedés ellenében nyújtott hitelezés már bevett gyakorlat volt. A hitelezés és a kamat — a kölcsöntőkére számolt pénzilleték — begyűjtése volt a pénzkölcsönzésből származó jövedelemszerzés legegyszerűbb módja. Azonban mivel ez a módszer egyházi tiltásba ütközött, a legtöbb ember nem élt ezzel a lehetőséggel. A katolikus egyház a kamatszedést uzsorának tekintette, akárcsak az iszlám törvény, ahol az uzsorakamat neve riba. A judaizmus tiltotta, hogy a zsidó emberek egymásnak kamatot számoljanak, ám más vallású emberek esetében ez megengedett volt. Mindezen esetekben a kamatszedés tiltása azon alapult, hogy a pénzszerzés módozatai közül mi számít etikusnak, főképp, hogy ezek az eljárások leginkább a szegényeket sújtották.

A banki ügyvitelben és pénzügyekben bekövetkezett változás a 13. századi Olaszországban nem a hitelezés feltalálása volt. Az újítás abban állt, hogy lehetővé vált olyan pénzügyi eszközökkel – leginkább pénzügyi szerződésekkel – való kereskedés, mint például a váltó. A jövedelem így törvényes kereskedelem útján, vagy egy adott áru értéknövekedése révén keletkezett, és ezáltal elkerülhető volt az uzsorakamat alkalmazása.

A váltó írásban rögzített megegyezés volt, amely felhatalmazta a tulajdonosát, hogy meghatározott összeget kaphasson érte egy harmadik személytől. Úgy is tekinthetjük, hogy a váltó azért értékes, mert jövőbeli jövedelmet ígér. A bankárok ahelyett, hogy csupán pénzt hitelezzenek a kereskedőknek, azután várják, hogy azok visszatérjenek, és részesítsék őket a hasznukból, elkezdték adni és venni a váltókat, mint valós értéket képviselő tárgyakat.

Tegyük fel, hogy egy befektetőnek, aki pénzt kölcsönzött egy kereskedőnek, szüksége lett arra a pénzre, még mielőtt a kereskedő hazatért volna. A befektető ebben az esetben írhatott egy váltót, amely felhatalmazta a birtokosát, hogy megkapja a befektető részesedését. Ezt a váltót azután eladta, valószínűleg enyhén csökkentett áron, azért, hogy azonnal pénzhez jusson. A váltót megvásárló személy pedig akkor kapta meg a befektető eredeti részesedését a kereskedőtől, miután ez hazatért.

A firenzei Medici-család nem elsőként fogott a banki ügyvitelbe, de ők voltak a legsikeresebbek. A 14. század végétől a 15. század végéig a család megalapította a bankfiókjait szerte Európa legfontosabb városaiban. Azáltal, hogy különböző városokban voltak bankfiókjaik, lehetővé vált számukra, hogy pénzt szerezzenek annak az előnyét kihasználva, hogy ők alakították az átváltási árfolyamokat, ezáltal elkerülve az uzsorakamat-szedés bűnét.

Azokban a városokban, ahol bankfiókjuk volt, készséggel elfogadták a váltókat, lehetővé téve ezáltal jelentős összegek mozgatását a kontinensen keresztül. Mivel a Medici Bank váltóját bármely bankfiókjukban be lehetett váltani, az emberek anélkül tudták mozgatni a pénzüket, hogy pénzérméket cipeltek volna magukkal. Nem csupán a kereskedők és az árusok, hanem királyok és pápák is kölcsönöztek a Medici és más nagy bankárcsaládoktól. Ez többek közt azért volt így, mert senki más nem volt képes akkora összeget kölcsönözni, ami például egy háború finanszírozásához volt szükséges. Ezáltal a bankárcsaládok óriási hatalomra tettek szert, és fontos tényezővé váltak mind a politikában, mind a gazdasági életben.

Bár Kínában és a Közel-Keleten számos pénzügyi eszköz és gyakorlat kifejlődött, mégis Európában virágzott fel a bankszektor. A történészeknek fejtörést okoz, hogy miért így történt, főképp, hogy Kína és a Közel-Kelet sokkal fejlettebb gazdasággal rendelkezett, mint Európa a banki szolgáltatások széles körű kialakulása előtt. Az európai pénzintézmények kialakulása minden bizonnyal sokat köszönhet annak a tudásnak, amely a kereskedelmi kapcsolatok révén ezekről a helyekről Európába áramlott.

Végezetül tehát, miként fejlődhetett ki a bankipar Európában Kínát és a Közel-Keletet megelőzve? Az erre vonatkozó egyik elmélet az, hogy mind a Szung-dinasztia Kínája, mind az Abbászida Kalifátus a mongolok támadásaitól szenvedett abban az időben, amikor az itáliai pénzügyi szektor fejlődésnek indult, ez pedig komoly akadályt jelenthetett a gazdasági fejlődésben. Ráadásul, egyes történészek véleménye szerint, Európa széttagolt politikai szerkezete voltaképpen segítségére lett a bankok fejlődésének. Ez az elmélet megfontolásra érdemes, ugyanis a Medici-család hatalmas vagyonát jó részben annak köszönheti, hogy hasznukra alakították az Európában nagy számban használatban lévő helyi pénznemek árfolyamát. Az olyan nagy császárságok, mint a Szung-dinasztia, vagy az Abbászída Kalifátus, ahol egy pénznemet használtak, nem teremtett lehetőséget az árfolyamokkal való üzérkedésnek.