Környezet és kereskedelem: A viking kor

A 8. és a 11. század között a skandináv népek – akiket leggyakrabban vikingeknek nevezünk – sok területet bejártak fosztogatva, illetve kereskedve. Skandinávia éghajlata viszonylag hűvös volt, amely nem kedvezett jelentős mértékű mezőgazdasági termelésnek. Ennek következtében a viking közösségek jellemzően kicsik és meglehetősen mobilisak voltak, ennek megfelelően szívesen vállalkoztak messzi utakra, melyek során portyáztak és kereskedtek. Vessünk csak egy pillantást a viking településeket és útvonalakat ábrázoló alábbi térképre! Ellentétben azokkal a birodalmakkal, amelyekkel kereskedtek, a vikingek nem alkottak egységes államot, de hasonló volt a kultúrájuk, akárcsak a skandináv nyelvcsaládhoz tartozó nyelveik.

A könnyen beszerezhető árucikkek általában olcsók. A középkor korlátozott közlekedési technológiájával olcsó árucikkek hosszútávú szállítása nem volt kifizetődő. A luxustermékek azok a termékek, amelyek ritkák és drágák. Ezen tulajdonságaik miatt gyakran csak a magas társadalmi presztízzsel rendelkezők tudják megvásárolni.

Hogy mi számít luxuscikknek, azt részben egy adott nyersanyag vagy termék hozzáférhetősége határozza meg egy adott területen. Bizonyos nyersanyagok, mint például a fa, borostyán és a szőrme széles körben elérhetőek voltak a Baltikumban a vikingek korában (lásd a fenti térképet). A viking kereskedők ezeket az árucikkeket a helyi lakosságtól hol kereskedve velük, hol erőszakkal szerezték be és juttatták el a messze délen lévő piacokra, mint Bulgar vagy Kijev – vagy akár egészen Konstantinápolyig vagy Bagdadig is – ahol ezek az áruk helyben nem voltak hozzáférhetőek. Cserébe a viking kereskedők ezüstpénzeket, selymet, üveget és más árucikkeket kaptak, melyeket saját maguk nem tudtak előállítani.

Hogyan befolyásolja a környezet azt, hogy egy adott térségben mely árucikkek számítanak luxustermékeknek?

A Vikingek képzett hajóácsok voltak, hajóikat katonai és kereskedelmi célokra egyaránt használtak. Egy tipikus viking hosszúhajó (longship) vitorlával és evezővel is fel volt szerelve. Nagyon könnyű és sekély merülésű volt, ami azt jelenti, hogy a hajó alja nem merült mélyen a vízbe. Ez a viking hajókat ideálissá tette a folyami közlekedésre, ahol sekély vízben kellett navigálniuk, vagy épp a kézben való szállításra, amikor egy másik folyót akartak a szárazföldön elérni.

A Balti-tenger, a Fekete-tenger és a Kaszpi-tenger közötti terület szinte csak folyókon volt járható. Ez a vikingek számára előnyt jelentett, mivel már birtokában voltak annak a technológiának, amellyel ki tudták használni a legmegfelelőbb kereskedelmi útvonalakat a 9. század két legnagyobb és leggazdagabb településéhez.

Mivel nagyszámú potenciális vásárló összpontosult a jelentős vagyonokat koncentráló nagyvárosokban, a birodalmakban jelentős kereslet alakult ki a luxuscikkekkel szemben. Annak ellenére, hogy földrajzi helyzetéből adódóan mind a bizánci, mind az Abbászida Birodalom könnyen elérhető volt a viking kereskedők számára, a kereskedők általában egyszerre csak egy helyszínre összpontosítottak, mert a 8.-11. század között a kereskedelem nem volt nagyarányú. Tehát a földrajzi környezet fontos kereskedelmi tényező volt a piacokhoz való hozzáférésben, de nem ez volt az egyetlen, amely meghatározta a kereskedelmi útvonalakat

Régészek nagy mennyiségű ezüstpénzt találtak a balti és skandináv területeken a legforgalmasabb kereskedelmi útvonalak mentén. Sok érme származik az Abbászida Birodalomból a 8. század végéről és 9. század elejéről. Ez alátámasztja, hogy a vikingek közvetve vagy közvetlenül, de kereskedtek az abbászidákkal, akiknek Bagdad volt a fővárosuk.

A 9. század közepén megjelennek a Konstantinápolyban tevékenykedő viking kereskedőkre utaló bizonyítékok, míg az abbászidákkal folytatott kereskedelemre utaló bizonyítékok száma csökken. Mint az már elhangzott, mindkét birodalom megközelíthető volt földrajzilag, tehát valószínűleg gazdasági és politikai okok miatt tolódott el a fókusz. A 9. század közepén az abbászidák hatalmát és a kalifátus politikai-gazdasági egységet az önállósodó tartományok gyengítették. Emellett a 9. század végétől a 11. század elejéig a Bizánci Birodalom terjeszkedett. Ez a területi növekedés az abbászida területek politikai instabilitásával karöltve tette Konstantinápolyt vonzóbb célponttá a skandináv viking kereskedők számára.

Bár a politikai és gazdasági helyzet változott, a balti régió nyersanyagaira továbbra is szükség volt. A vikingek lassan eltűntek, de az általuk hagyományosan szállított árukkal más csoportok kereskedtek tovább. A 12. század elejére a később Hanza szövetség néven ismert kereskedővárosok vonták ellenőrzésük alá a balti kereskedelem nagy részét. Amíg a balti árukra igény volt, az emberek megtalálták a módját annak, hogy hasznot húzzanak a velül való kereskedelemből.

A 11. század közepére a legtöbb viking közösség felvette a kereszténységet, és államokat alapítottak. Emellett a Dnyepper és Volga folyók mentén a virágzó piacok felé haladó viking kereskedelmi útvonalakat újonnan létrejött államok zárták le, mint a Kijevi Rusz és a Magna Bulgária (Volgai Bolgárország).