A harsona: interjú és hangszerbemutató Joseph Alessi szólamvezetővel

Gustav Mahler: II. „Feltámadás” szimfónia 1. tétel: Allegro maestoso Ez egy tenorharsona. De létezik basszus- és altharsona is, illetve szoprán- és kontrabasszus harsona. Sokféle méret van belőlük. A harsona egészen a barokk korig vezethető vissza, azonban akkoriban fura neve volt: tolótrombitának hívták. A harsonát nagyon sok ember a dzsesszel asszociálja, mert ez a természetes közege, de a klasszikus harsonának is megvan a világa. Egy zenekarban általában 3 trombita van, két tenor- és egy basszustrombita. És ott vannak a fúvószenekarok, a koncertzenekarok, a fúvósegyüttesek. És a megszállott harsonásoknak ott vannak a harsonaegyüttesek, és a kvartettek, és mindez nagyszerű szórakozás. Ha még sohasem hallottál nyolc vagy 12 harsonát egyszerre szólni, az egy lenyűgöző hangzás. Anton Dvorak: IX. „Újvilág” szimfónia (e-moll) II. tétel: Largo A rézfúvósók és az énekesek egy sajátos dologban hasonlítanak egymáshoz. Ez nem más, minthogy a rézfúvós az egyik testrészével, az ajkaival képzi a hang magasságát, az énekes pedig a hangszalagjaival. Ezek igazából nincsenek is messze az agyunktól. Ez elég közel van egymáshoz. Semelyik másik hangszer nem társítható így. Minden rézfúvósnak fejben kell elképzelnie a hangot és a hangmagasságot, ami aztán átkerül ide, majd ezt követően a fúvókába, és így elküldöd ezt az üzenetet a hangszernek. Ha a rézfúvós nem hallja a hangot, és ezt csináltatom a tanítványaimmal is, meg kell tanulniuk meghallani a hangot, tehát átküldeni ide, aztán a hangszer azt fogja játszani, amit mi akarunk. Így alakul ki az emberekben a megfelelő hang, egy központ, ahol képzed a hangot és annak magasságát, mielőtt játszol. Reggelente, amikor elindulok kocsival, nálam van a fúvókám. Kb. 45 percet utazom, nem szól a rádió, semmi. Egyszerűen elkezdek játszani vagy csak zümmögni a fúvókán. És a fejemben már tudom, hogy melyik hangot játszom. Például, dúdolok egy F-et, dúdolok egy C-t, vagy bármi mást a fúvókán. Mire munkába érek, ha jól hallom a hangot, akkor amikor kézbe veszem a harsonát, ott a hang! Pontosan az a hang, amit út közben dúdoltam. (füttyszó) Ez egy bé hang. Remélem. (Zümmögés) És tudom, hogy az utolsó hang, amit játszottam, egy bé. (harsonahang) Nos... bármilyen rézfúvósról legyen is szó, azt hiszem, hogy egy rézfúvós, egy nagyon jó rézfúvós számára elengedhetetlen, hogy hallja a hangot, még játék előtt. Így, ha fejben énekelsz, akkor ezt könnyedén megteheted a hangszerrel is, üzenetet küldök az agyamból az ajkaimra, s az arcizmaim fogják eldönteni, hogy milyen hangot játszok. A hangszer voltaképpen nem más, mint segédeszköz. Segíti, hagyja, hogy megképződjön a hang. Maurice Ravel: Daphnis és Chloé - II. Balett szvit A klasszikus harsonás számára a siker egyik kulcsa hogy teljes mértékben ura legyen a tolókának. Ez a kulcs a klasszikus harsona esetében, hogy teljes mértékben ura legyél a tolókának, hogy képes legyél glissando nélkül játszani. Tehát amikor egy skálát játszom, (harsonahang) Nagyon vigyázok arra, hogyan mozgatom a tolókát. És lejátszhatod a skálát figyelmetlenül is. (harsonahang) Érted? Sok-sok glissandóval fújtam most. Tehát a glissandók (harsonahang) valahogy így szólnak. Ha mondjuk, Mahler III. szimfóniáját játszanád, és ezt a technikát alkalmaznád, akkor így szólna: (harsonahang) Ugye? De ez nem igazán szól jól. Gustav Mahler: II. „Feltámadás” szimfónia I. tétel: Allegro maestoso Apám trombitás volt, és itt, New Yorkban, a Metropolitan Operaházban zenélt. Anyám is az Operában énekelt. Aztán Kaliforniába költöztünk. Ott aztán figyeltem, ahogy apám gyakorol a trombitán. Egyszerűen vonzott az egész, még talán könyörögtem is neki, hogy kezdjen el tanítani, és úgy is tett. Kornetten kezdett tanítani, és néhány évig azon játszottam. De mindig gondom adódott a magasabb hangfekvéssel a trombitán. Egyik nap aztán így szólt az apám: „Miért nem próbálod ki ezt a harsonát?" Kelletlenül vettem kézbe, azt vettük észre, elképesztő magas hangfekvést produkálok a harsonán nagyon fiatalon. Azt hiszem ez volt az oka, nagyon jó érzéke volt a rézfúvósokhoz. Már az ő apja, a nagyapám is trombitás volt. Azt hiszem, persze, ez nem igaz mindenkinél, de az én esetemben, a fúvóka mérete jobban illet az arcom alakjához. Így történt, hogy a harsonánál kötöttem ki. Nem igazán tudtam, mit kezdjek vele, nem érdekelt túlságosan. Egészen addig, amíg el nem kezdtem J.J. Johnsont hallgatni, és a Chicagoi Filharmónikusok rézfúvósait, akiktől megjelent egy felvétel, egy oktató felvétel, melyben zenekari művek részleteit játszottak együttesként. Így hallottam a harsonákat magukban, négy szólamban, tubával. És az egész kezdett egyre jobban érdekelni. Elkezdtem felvételeket gyűjteni, és mindenféle repertoárt hallgatni. Abban az időben fantasztikus tanárok voltak San Fransciscoban. Mindnyájan a San Franciscoi Filharmónikusoknál játszottak. Sokszor az is sokat számít, hogy kik a mestereid. Azt hiszem, nagyon szerencsének mondhatom magam. Középiskolában volt egy remek dzsessz együttesünk, és egy nagyon jó iskolai zenei tagozatunk. És elmentem egy próbajátékra... a Monterey Dzsessz Fesztiválra egy együttes, egy középiskolai együttes állt össze. Így aztán két évig itt játszottam, együtt zenéltem a Heart Brothersszel, és Bill Evansszel, és hasonló remek zenészekkel. Tehát egyre jobban belemerültem... És volt egy zenei verseny San Franciscoban, amit a Pepsi Cola szponzorált, Négy kategória volt. Rézfúvósok, fafúvósok, zongora és vonósok. Jelentkeztem a versenyre, és megnyertem. És a nyeremény - tényleg egy fantasztikus verseny volt - egy szólólehetőség a San Franciscoi Filharmónikusokkal. És 500 dollár, ami akkoriban szép kis összegnek számított. És egy kéthetes európai koncertkörút, ahol minden költséget fizettek. Abban az évben Jeff Kahane nyerte a zongoristák versenyét. Mindenkinek szüksége van a biztatásra. És azt hiszem, hogy amikor megkapod a biztatást, és még sikerélményed is van, az lendületbe hoz, még többet akarsz gyakorolni, és még többet akarsz tanulni. Mindez nagyon jót tesz az önbizalmadnak! Maurice Ravel: Daphnis és Chloé - II. Balett szvit