A tuba: interjú és hangszerbemutató Chris Olkával

Dmitrij Sosztakovics: V. Szimfónia (d-moll) Op.47. I. tétel: Moderato Ez itt a 6/4-es kontrabasszus tubám. C hangolású. Ezen a hangszeren játszom, a zenekarban töltött időm 90 százalékában. Szeretem, mert egy hatalmas hangszer, és mivel ilyen nagyméretű, sokkal hatékonyabban tudja biztosítani a zenekarnak a mély hangokat. Egy kisebb hangszerhez képest könnyedebben erősíti a basszust és a többi mély fekvésű hangszert, és ezt sokkal kisebb energiabefektetéssel érem el. A hangja nem olyan tiszta, mint a kisebb hangszereké, de mindenirányú hangzása, tiszteletet parancsoló hangja olyan, mint egy hatalmas, bársonyos köd. Általában ez felel meg a zongora mélyebb oktávjainak, ha a zenekart egy zongorabillentyűzetnek képzeled, akkor ez a bal kéz. Elsősorban a közép- és alsó regiszterek megszólaltatására alkalmas. Mutatok néhány dolgot a hangszeren. (tubajáték) Leginkább ezen a hangszeren játszom a zenekarban. Van aztán basszustubánk, ami F hangolású, tehát egy kvarttal magasabb, ezért alkalmasabb a magasabb szólódarabok és zenekari művek megszólaltatására. Berlioz, Ravel művei, és más könnyedebb hangszerelések, például Berlioz Magyar indulója. (tubajáték) Az ilyen jellegű darabok könnyedebb, karcsúbb, tisztább, vokálisabb hangzást kívánnak. Könnyebben játszhatók rajta a bonyolultabb részek (tubajáték) Ugyanazokat a hangokat játszhatjuk le rajta, mint a kontrabasszus tubán, de ezen sokkal könnyebb játszani a magasabb hangfekvésben, és alkalmasabb a könnyedebb, karcsúbb hangszerelések megszólaltatásához, a hangja pedig kevésbé átütő. Tisztább, koncetráltabb, ezáltal kissé hegyesebben tud szólni, így minden gond nélkül berakható egy kisebb zenekarba. Van még tenortuba, és ezeket elsősorban brit rézfúvós együttesekben láthatjuk, de a zenekari darabok között van is néhány olyan, melyeket tenor tubán szólaltatnak meg. és ez itt az egyik ilyen hangszer, amit a nagyobb tubához képest egy oktávval magasabbra hangolnak. Ez a hangszer most éppen Bé hangolású és jól hallható, hogy vékonyabb, tisztább, karcsúbb a hangja. (tubajáték) Aztán van a cimbasso, ez itt F hangolású, hasonlóan a mögöttem látható basszus tubához, ami szintén F hangolású, azonban hallhatóan karcsúbb hangja van, mint bármelyik másik tubának, de nem olyan kicsit, mint a tenor tuba. Egyfajta hibrid hangszer, hangja kifejezetten hasonlít a trombitáéra, ami abból következik, hogy tölcsére előrenéző, irányított, és kisebb átmérőjű. Az olasz operákban használják. (cimbassojáték) Maurice Ravel: Daphnis és Chloé - II. Balett szvit Az összes fúvókáról elmondható, hogy leginkább egy kis csészére hasonlítanak, melyek összpontosítja az ajkak által keltett rezgést, ebbe a kis rudacskába, amit aztán beledugunk abba a hangszerbe, amelyiket éppen használunk, tehát most ebbe a tubába, szóval most megvan a fúvóka, belefújsz, aztán behelyezed a vezetőcsőbe, ami lefut a szelepekhez a hang pedig a tölcséren keresztül távozik. Amikor egy rézfúvós hangszeren játszol, mindössze annyit csinálsz, hogy felerősíted az ajkaid zümmögését, és erre szolgál a fúvóka. Hadd mutassak egy hangot! Ha például egy C-t akarsz fújni, vagy a tubán játszani, és hallod azt a bizonyos hangot, akkor ki tudod énekelni. ♪ Dó, dó ♪ Ha bármit énekelsz, a fejedben hallod a hangot, és az ajkaiddal zümmögsz. (prüszkölő hang) Ha mindezt a fúvóka nélkül csinálod, (prüszkölés) az nem lesz túl hatékony. Itt van tehát a fúvóka, aminek van egy kis csészéje, vagy csésze formájú tálkája, és a vezetőcső, (zenei hang) Most már van mivel dolgoznunk. Van egy összpontosított zümmögés, amit majd felerősít a tuba. (zenei hang) Miközben rengeteg pénzt költenek arra, hogy fejlesszék és tökéletesítsék a rézfúvós hangszereket, de valójában ezek nem mások, mint azok a megafonok, amiket a szurkolók használnak, és amik nem tesznek mást, mint hogy felerősítik a hangokat. (prüszkölő hangok) (tubajáték) (Bernard Rands: Adieu!) 2010 Ha megnézed, a zenekarban majdnem minden hangszernek megvan a testvére, ha mondhatom így. Ott vannak a hegedűk, mélyhegedűk, aztán ott vannak a basszusok. Még a fafúvósok között is vannak ilyenek: van néhány oboa, néhány fagott, klarinét, néhány fuvola, leginkább három vagy négy. Trombitából van legalább kettő, néha három, négy vagy több is. Kürtből van négy vagy öt, beleszámolva egy kisegítőt, és trombitából van három, de általánosan elmondhatjuk, hogy tubából csak egy van, és habár vannak kivételek, nagyon ritkán látható egynél több tuba a zenekarban. Az a feladatom, hogy biztosítsam az alapot a zenekarnak, a basszust a fúvósok között, és itt van ezek a folyamatosan játszó hangszerek úgy, hogy én nem kapok segítséget mástól, így arra kényszerülök, hogy egy nagyobb hangszert használjak, ezért játszom a 6/4-es kontrabasszus C tubámon. (zenekari zene) Nem igazán mondanám hagyományosnak azt az utat, ahogyan elkezdtem játszani a hangszeren. Talán az a legjobb megfogalmazás, hogy rám kényszerítették. Nem valami olyan volt, amire magam találtam rá. Mielőtt elkezdtem tubán játszani, középiskolás voltam, valamikor a vége felé, szaxofonon játszottam, és nagyon boldog, elégedett voltam. Olyan hangszeren játszottam, amit mindenki kedvelt, mindenki ismert, én pedig szerettem. Úgy éreztem, jól is játszom. Amikor azonban a középiskola 9. osztályába kerültem, a zenekar vezetője így szólt: „Fiam, te vagy a legnagyobb srác a zenekarban, nincs tubásunk, viszont rengeteg szaxofonosunk van. Ha a zenekarban akarsz maradni, akkor tubán kell játszanod. Igazából nincs más választásod, tubán kell játszanod, ha a zenekarban akarsz maradni. Nos, mit ne mondjak, nagyon szerettem a szaxofont, de jobban szerettem a zenekart, mint hogy csak szaxofonozzak, így aztán úgy gondoltam, hogy ha kizárólag ez az egy lehetőségem van, akkor tubán fogok játszani. Így aztán annyi történt, hogy a kezembe nyomott egy tubát, adott egy könyvet, egy használt, régi, rozsdás fúvókát, és azt mondta, „Ok, menj be a gyakorló terembe, két hétig van a zenekari tábor, ki ne gyere addig, amíg nem tudsz rajta játszani!" Ezek után a tábor minden napján 4 órát gyakoroltam, amikor mindenki más a zenekari teremben volt, és a nagy klasszikusokat játszotta, Rockin' Robin, Louis Louis, Wipeout, az összes olyan darabot, amiért bármit megadtam volna, hogy játszhassam őket... Ehelyett azt gyakoroltam, hogyan kell lenyomni azokat a billentyűket, hogyan rezegtessem a számat, és hogy végigolvassam Rubank tubára írt módszertanát. Sikerült rájönni néhány dologra, így kimehettem a többiekhez, és eljátszottam Louis Louis, a Wipeout és a Rockin' Robin basszus szólamát, így visszakerültem a zenekarba. Ez volt az első évem a középiskolában, a többi pedig már történelem, ahogy mondani szokták. Középiskolás éveim alatt végig tubán játszottam. Az utolsó évben elkezdtem zenészként dolgozni a Walt Disney World-nél Orlando-ban, hangulat zenészként a különböző zenekarokban. 1990-ben leérettségiztem, elkezdtem egyetemi tanulmányaimat, hat évig jártam levelező és nappali tagozatra, és közben teljes állásban dolgoztam a Walt Disney Worldnek, ott zenéltem minden nap reggel nyolctól, amikor a park kinyitotta kapuit. Mi pedig elkezdtük 20-30 perces kis műsorunkat, óránként vagy másfél óránként, naponta hét alkalommal. Néha még két vagy három látványos felvonulással is megtoldva. Leginkább dzsesszt, fúvószenekari darabokat, könnyűzenét és ehhez hasonlókat játszottam a Disneynél. Képzelhetitek, hogy nem voltam egy zenekari figura. Egyáltalán nem volt szándékomban zenekari tubássá válni, de egyszer hallottam a New Yorki Filharmónikusok felvételét, Leonard Bernstein vezényletével, Mahler II. szimfóniáját, és amikor a '80-as évek végefelé felvették minden idők legjobb rezes csapatával, az „álomcsapattal", ahogy én hívom őket, ami valaha zenekarban játszott az Egyesült Államokban, a tanárom, és néhány trombitás a New Yorki Filharmónikus Zenekarban, és a mesés trombiták és kürtök. Úgy értem, a rezesek egytől-egyig világszínvonalú zenészek voltak. Meghallgattam és megbabonázott. Egyszerűen magával ragadott Mahler szimfóniájának a szépsége, tulajdonképpen ez volt az első, amit valaha hallottam. A játék színvonala, és a művészi kidolgozottság. Mindezt azért mondom, mert elképesztő hatással volt rám. Gustav Mahler: II. „Feltámadás” Szimfónia Meghallgattam a felvétel, és ott azonnal arra az elhatározásra jutottam, hogy zenekari zenész akarok lenni. Igy aztán a Juilliardra jelentkeztem mesterképzésre azért, hogy ezekkel a zenészekkel tanulhassak együtt. Sőt igazából ezt megelőzően már egy nyári fesztiválon is volt alkalmam együtt játszani a New Yorki Filharmónikusok rezes szólamvezetőivel, és a trombitások szólamvezetője, John Alessi leült velem szemben, és így szólt: „Figyelj, hagyd a jelenlegi munkádat! El kell jönnöd, és velünk kell tanulnod a Juilliardban, és lesz zenekari állásod!" Akkor azt gondoltam, hogy biztos ezt mondja mindenkinek, minden bizonnyal csak új diákokat akar szerezni, mire megszólalt: „Most biztos azt jár a fejedben, hogy mindenkinek ezt mondom. Valójában senkinek nem szoktam ilyet mondani, mert tisztában vagyok azzal, hogy milyen nehéz megszerezni egy zenekari állást. Komolyan mondom, ha csatlakozol hozzánk, akkor alkalmas leszel rá. Fogsz kapni zenekari állást!" Nagy kockázatot vállaltam, meghallgattak a Juilliardban, és kaptam egy ösztöndíjat, s a mesterképzésemet ott folytattam, 1998-ban végeztem, majd a doktorimon kezdtem dolgozni, a Rutgers Egyetemen egy évig, aztán jött ez a lehetőség a Seattle Szimfónikusoknál, amire ezt követően jelentkeztem, meg is kaptam, és 1999 óta itt játszom. Gustav Mahler: II. „Feltámadás” Szimfónia Az első koncerten, amin a Juilliard Zenekarral játszottam, Jerry Schwartz vezényelt. A legeslegelső koncertemen, a Juilliardban Jerry volt a karmester. Három évvel később, én lettem az első tubás a zenekarban. Most pedig, amikor Jerry összeállította ezt a zenekart New Yorkban, az All Star Zenekart, arra kért, hogy én legyek a tubás. Mennyire izgalmas! Ráadásul a műsor egyik része, amit játszani fogunk, Mahler II. Szimfóniájának első tétele, és nem kevesebb, mint négy rézfúvós zenész szerepel benne azok közül, akik játszottak azon a híres Deutsche Grammophon felvételen, amit Bernsteinnel és a New Yorki Filharmonikusokkal vettek fel. Nem kevesebb, mint négy rezes, akik annak idején játszottak azon a felvételen, most a zenekarban ülnek, és én velük játszhatok. Kettő közülük a trombita szólamban játszott azon a híres felvételen. John Alessi, aki az első trombitás volt Mahler szimfóniájában, és David Finlayson, aki a harmadik trombitát játszotta a felvételen, és azon a felvételen, amit a múlt héten készítettünk. Két kürtös azok közül, akik azon a '80-as években készült felvételen szerepeltek, szintén benne vannak az All Star Zenekarban. Így aztán ez tényleg egy nagy pillanat volt számomra. Olyan darabot játszhatok, ami sordöntő volt a tekintetben, hogy zenekari zenész, illetve hogy rézfúvós legyek, és ezt a repertoárt egy olyan karmesterrel fedezhetem fel újra, akit mélységesen tisztelek, akivel nagyon jó viszonyban vagyok, és azokkal a tanáraimmal, akik lehetővé tették annak a felvételnek a létrejöttét. Gustav Mahler: II. „Feltámadás” Szimfónia