If you're seeing this message, it means we're having trouble loading external resources on our website.

Ha webszűrőt használsz, győződj meg róla, hogy a *.kastatic.org és a *.kasandbox.org nincsenek blokkolva.

Fő tartalom
Pontos idő:0:00Teljes hossz:12:55

A hárfa: interjú és hangszerbemutató Nancy Allen szólamvezetővel

Videóátirat

Maruce Ravel: Daphnis és Chloé - II. Balett szvit (emelkedő dallamív hárfán) A szimfónikus zenekar egyik fontos hangszere: a hárfa. Hatalmas hangszer. Fából készül, 47 húrja van, amelyek bélből, nejlonból vagy fémszálból készülnek. Nagy, háromszög alakú hangszer, ami csodálatos hangot ad ki, ha pengetik. (emelkedő dallamív) A hárfa titka a benne található mechanikában rejlik. Nem pusztán a húrok pengetéséről van szó; olyan mechanikus rendszerrel rendelkezik, ami a hangszer tetején (nyakon) fut végig, és több, mint 2000 mozgó részből áll. Egy pedálrendszerrel van összekötve, a hárfa alsó részén. Összesen hét pedállal. Mindegyik három pozícióba állítható, tehát összesen 21 pedálállásból választhatunk. A pedálok segítségével változtathatjuk a hangmagasságot úgy, hogy a nyakon található kicsi karok elfordulnak, amint lenyomjuk a pedált. A forgatható részek, melyeket villának hívunk, fémhuzalokkal vannak összekötve, amelyek az oszlopban futnak végig. Ez itt az oszlop, amiben a hét huzal a hét pedálhoz csatlakozik. Miért van hét pedál? Mert egy hangsor hét hangból áll: C, D, E, F, G, A és H. A C pedál, ami a baloldalon található, tehát amit bal lábbal mozgatok, felel az összes C húrért (pengetés) egyszerre, egy időben. A felső pedálállásból indulva, ez egy Cesz, amint lenyomom a pedált, fent a nyakon elfordul egy kis tárcsa, amitől a húr rövidebb lesz. Ez olyan, mint amikor az ujjaddal lenyomod a gitár érintőjét, vagy a hegedű fogólapját. vagy amikor lefogsz egy billentyűt a fuvolán, hogy a légáram kisebb vagy nagyobb legyen. Megváltoztatom a pedálállást, ami elfordítja ezt a kis tárcsát, s mivel közben lefoglal a húrok pengetése, nem tudom manuálisan változtatni. A régi népi hárfákat kézzel kellett állítani, de ez túl bonyolult. Szóval, ez egy Cesz, ahogy lenyomom a pedált a következő pozícióba, a húr kb. 7 mm-rel rövidebb lesz. Ez egy C. (magasabb hang) Cisz. (alacsonyabb hang) C. (alacsonyabb hang) Cesz. Ugyanez történik a D hangokkal. A D pedál felel az összes D húrért, ezek a fehér húrok. (eltérő magasságú hangok) Ha feltűnőbben szeretném, arra is van lehetőség. (gyors hangváltások) Jól hallható, hogyan működik mechanika. Azért hívjuk a hárfa "mechanikájának", mert minden mechanikus mozgás itt történik. Ezek a kis szerkezetek megállás nélkül forognak a hangszer tetején, mi pedig csak játszunk a kezünkkel. Igor Sztravinszkij: Tűzmadár-szvit (1919) (lassú dallamív vonósokkal és hárfával) Egyedülálló szerep jut a hárfának a zenekarban, mert olyan hangot tud kiadni, amillyet más hangszer nem képes. Ezt glissando-nak hívják. A glissando eltér a húrok pengetésétől. Egy skála lejátszása.... (emelkedő hangsor) így hangzik, de amikor a pedállal megváltoztatjuk a hangmagasságot, akkor olyan akkordokat is tudunk játszani, amilyet csak egy akkordhárfa tud. Úgy, ahogy egy akkordhárfa átállítja a húrok hangmagasságát, és egy akkord fog megszólalni. Például, ha egy 6 fokú skálát akarok lejátszatni, beállítom a pedálokat, és így hangzik: (Emelkedő elválasztott hangok) Maurice Ravel: Daphnis és Chloe - II. Balett szvit (emelkedő és ereszkedő 6 fokú skálák) Fontos, hogy játék közben a hárfát hátrahúzzuk a vállunkra. Felülről nézzük a húrokat. Függőleges húrok sokaságát látom, de ha egy kicsit elfordítom a fejemet, akkor ott vannak a színek: piros, fehér és kék. Rendkívül hasznosak. Mindig megtalálom a C-ket, mert élénk pirosak, és az F-eket is, mert azok feketék vagy sötétkékek. (pengetés a háttérben) A többi húr, amik a színesek között vannak, fehérek, és együtt az ún. diatonikus skálát adják: dó, ré, mi, fá, szó, lá, ti, dó. Dmitriy Sosztakovics: V. (d-moll) Szimfónia III Largo (emelkedő dallamív) A hárfa hangja mindig gyönyörű. A hangok megszólatlatásához nincs szükség fúvókára vagy vonóra. Csak az ujjhegyünket használjuk, és talán ez a legvarázslatosabb dolog benne, hogy mindez az ujjaink teljesítménye. Nincs semmi a bőrünk és a húrok között. Még egy pengető sem. Nagyon vigyázni kell az ujjhegyeinkre, és a bőrünkre. Ha túl sokat gyakorolsz, a hangzás keménnyé, zizegőssé, vagy akár erőtlenné is válhat. A körmeinket csak ritkán használjuk, valamilyen különleges hatás kedvéért. (fémes hangzás) Kizárólag az ujjbegyeket használjuk. Körmünk mindig rövid, az ujjainkat pedig a rezgő hűrok közé kell bepréselni, ami egyáltalán nem könnyű, mert ha megnézed, hogy milyen mértékű a húrok oldalirányú rezgése, akkor látszik, hogy nagyon kell vigyázni, hogy ne zúgjon a hangszer. Tehát a húrok között kell elférni. (emelkedő és ereszkedő hangok) A másik dolog, amire a kezünket használjuk, az a hang elnémítása. Itt nincs légáramlás. Nem fafúvós hangszeren játszunk. Nincs más megoldás. Nincs pedál, ami elnémítaná a hangot, így amikor glissandot játszok a hárfán... (a húrok továbbzengenek) az hosszú ideig cseng le, és az egyetlen módja a hang elnémításának, ha nem akarok egész este itt ülni, (a zúgás abbamarad) az a kezünk használata. Ezt tompításnak vagy etoufee-nek hívjuk Állandóan "tompítunk". Elnémítunk egy-egy húrt... (hangok gyorsan elnémulnak) vagy egyszerűen csak... (hangok gyorsan elnémulnak) vagy... (hangok gyorsan elnémulnak) vagy egy akkordot játszunk, (hang elnémul) és elnémítjuk a hangot. Nagyon fontos dolog a hárfajáték esetében, hogy ez egy két-fázisos művelet. Igor Stravinszkij: Tűzmadár-szvit (1919) (hirtelen véget érő hárfahangok) Sok hárfás zongorán kezd először játszani, és utána váltanak hárfára, vagy párhuzamosan játszanak mindkét hangszeren. Sok-sok művet veszünk át a zongoradarabok közül. A hárfa nagyon hasonlít a zongora belsejéhez, mert pontosan így néz ki egy zongora belülről. Rengeteg húr. A zongorahúrok fémből vannak, acéllal körbefonva. A hárfa húrjai bélből készülnek, hasonlítanak a teniszütő húrjaihoz, csak jóval finomabbak. és ezek a húrok gyönyörű, meleg hangon... (emelkedő hangok) gyönyörű, meleg hangon szólnak. míg a fém húrok... (zord, mély hangok) Nagyon fémes, drótszerű hangzás, amire azért van szükség, hogy bizonyos művek mély hangjait kiemeljük. A hangszer tetejénél pedig nejlon húrok feszülnek. Nagyon könnyeden szólnak. (vidám magas hangok) Nagyon rövid kis húrok. A hárfa egy élmény-hangszer, de nehéz rajta játszani, mert sok mindenre kell egyszerre figyelni. Az ujjaid játszanak, de például a kisujjunkat egyáltalán nem használjuk. Az csak követi a többit. Az ujjrend, amit használunk, nagyban eltér a zongoránál használt ujjrendtől, de valamennyire hasonlít is rá. mivel csak 8 ujjat használunk. A másik különbség az, hogy amikor a hárfán játszunk, a levegőben tartott kézzel játszunk, és az ujjaink ugyanabban az irányban mozognak. A hüvelykujjtól a gyűrűs ujjig. (emelkedő dallam) A zongorán pont az ellenkező történik. A gyerekeknek ehhez hozzá kell szokniuk: hirtelen megváltozik a hüvelykujjak helyzete: a zongorán játék közben egymással összetalálkozó hüvelykujjak a hárfán ugyanabba a pozícióba kerülnek. Gustav Mahler: 2. szimfónia I. tétel: Allegro maestoso Először zongorázni kezdtem öt éves korom körül. Szerettem a zongorát, és volt egy hárfa a nappalinkban, és anyám akarta, hogy tanuljak hárfázni. Imádta a hangszert. Mellette lakott a Phil Spinalny Zenekar hárfása valamikor az 1940-es évek vége felé, és egyszerűen a hangszer rabja lett, így aztán vett egy hárfát magának, ami a nappaliban kapott helyet. Szerettem a hárfát, és mivel játszanom kellett valami hangszeren, egyszerű volt a megoldás. Anyám azon a véleményen volt, hogy mindenkinek ki kell próbálnia, milyen is egy melodikus hangszeren játszani. Borzalmas énekhangom volt. Valószínűleg ez az oka annak, hogy oboázni küldött. Egészen 19 éves koromig játszottam oboán, és hárfáztam, és zongoráztam. és zongorázás közben tanultam meg blattolni. De a hárfát találtam a legelbűvölőbbnek. Illett hozzám, és sok megbízást is kaptam vele, amikor fiatal voltam, és mert nincs sehol sok hárfás, nem úgy mint például a fuvolások vagy a hegedűsök. Ez mindig újdonság, világ életemben így volt. 12 éves lehettem, amikor igazán elkezdtem gyakorolni a hárfán. Anyám elvitt a Juilliardba, ami New York északi részében volt, és így szólt: "Ez itt a Juilliard Iskola". Öszintén szólva, amikor megláttam, csak annyit mondtam: "Ezt akarom csinálni!" A legelső, igazából jelentéktelen, de országos versenyemet 14 évesen nyertem. Akkor gondoltam azt, hogy meg is tudom csinálni! "Szeretek játszani." Élveztem a játékot. Nem izgultam nagyon. Arra gondoltam, hogy ez egy csodálatos lehetőség saját magam zenei kifejezésére. Emellett sokat zongoráztam, de közel sem olyan jól, és ott nagyobb a verseny is, és a repertoár is jóval nagyobb. Úgy éreztem, hogy ez a megfelelő hangszer számomra. Egyszerűen illett hozzám, így aztán teljesen elhatároztam magam, amikor olyan 13 éves lehettem, és aztán már nem volt visszaút... Igor Sztravinszkij: Tűzmadár-szvit (1919) (emelkedő dallamív) (emelkedő dallam)