A hegedű: interjú és hangszerbemutató David Kim koncertmesterrel

(hegedűzene) Ha ránézünk egy hegedűre, az nagyon hasonlít egy emberi testre. Válla van, és ezt itt nyaknak hívjuk, és ezt itt nem fejnek, hanem csigának, ez olyan mint egy papírtekercs. Ezek a bordái, és ez a háta. A hegedű lényegében olyan fákból készül, mint amilyeneket a kertedben is láthatsz, mint a lucfenyő és a juhar. Ezt a példányt 1757-ben készítette Milánóban, Olaszországban egy Guananini nevű mester. A Guananini családban mindenki hegedűkészítő volt. Ez egy igazi műalkotás. Elképesztő, hogy milyen régi, és mégis milyen jó állapotban van. Igazán egészséges. Ezek a dolgok itt mind modernek, amiket itt ráteszünk. Ez itt a húrtartó, amelyik a húrokat a helyükön tartja, ez itt úgy néz ki, mint egy híd, és tényleg, hídnak vagy lábnak hívjuk. Ez itt egy falap, ahová az ujjainkat tesszük, így a neve fogólap. Itt pihentetem az államat, ennek neve álltartó. (hegedűzene) A hegedűnek különböző fekvései vannak. A tőlem legtávolabb eső az első fekvés. És aztán jön a második fekvés, a harmadik fekvés, negyedik, ötödik, hatodik, hetedik, és kb. a nyolcadikig tudok felmenni. Amikor az egyik fekvésből átmegyek a következőbe ahhoz hasonlítanám, mintha egy lifttel utaznék egy másik emeletre. Például ha az első fekvésből megyek a harmadikba, olyan, mintha kinyitnám a lift ajtaját, felmegyek a harmadikra, becsukom az ajtót, és most a harmadik emeleten vagyok, és csinálom, amit ott tennem kell. Nos, időnként, amikor az elsőről a harmadikra megyek, nagyon tiszta hangot szeretnék. Máskor viszont egy kis stílust szeretnék neki adni, egy kicsit fűszerezni akarom, és ilyenkor van, hogy csúsztatom, nem rejtem el, mi is történik, miközben a lift felmegy az elsőről a harmadik emeletre. Tulajdonképpen megmutatom a közönségnek. Szóval a csúsztatás nagyon személyes dolog, amelyet a hegedűs a zene életre keltéséhez használhat. (zenekar játszik) A koncertmester alapvetően a csapat kapitánya. A vezetőedző megfelel a karmesternek. Ők irányítanak mindent, ami történik, de az én dolgom koncertmesterként valahogy értelmezni a karmester gondolatait, hogy mit is akar zeneileg, és átadni ezt a kollegáimnak arckifejezéssel, testmozdulatokkal, talán a fejem tartásával vagy ahogy a vonómat mozgatom. Amikor egy szimfóniában van egy kis szóló rész, nos, hadd magyarázzam meg. Nemrégiben olvastam egy cikket arról, hogy szívmonitorokat helyeztek el tűzoltókon. Az derült ki, hogy olyan időszakban, amikor nincs tűz, amikor üldögélnek és dámáznak a tűzoltóállomáson és chilis babot esznek, a pulzusuk nagyon alacsony. Nagyon egészséges és erős emberek. De amikor belépnek az égő házba, a szívük veszélyesen gyorsan kezd el verni, bobobobabababababa, és így marad mindaddig, amíg a veszély el nem múlik. Ez vagyok én. Ezt érzem, amikor látom, hogy közeledik, általában bekarikázom azt a részt, amelyik mutatja a szólót, az én szólómat piros ceruzával. És amikor lapozunk egy darab közepén és látom, hogy nemsokára következik, érzem, ahogy egyre gyorsabban és gyorsabban ver a szívem. És alapvetően azt mondogatom magamnak: Hajrá. Hajrá, hajrá, hajrá! És azután abban a pillanatban, amikor elkezdek játszani majdhogynem kiabálok. Kiabálok magamban, hogy hajrá! (hegedűzene)