Antonín Dvořák: IX. „Újvilág” szimfónia, Joseph Horowitz elemzése

Hasznos lehet az „Újvilág" szimfónia megértéséhez, ha megfigyeljük, hogyan is végződik. Hiszen semmilyen más szimfónia nem ér úgy véget, ahogy az Újvilág szimfónia. Egy gyászénekkel ér véget. Emlékszel erre a befejezésre? (Dvořák: IX. szimfónia) Itt valamiféle temetés van. És azután egy apoteózis, majd a végső akkord, E-dúrban. (zongora akkord) diminuendo jelzéssel, a csendig halkulva. Hogy értelmezni tudjuk ezt a befejezést, nyilván a zenén kívül valami másra is kell gondolnunk. Nem érthetjük meg pusztán zenei fogalmakkal Az Újvilág szimfónia végét. Ahhoz, hogy megértsük az Újvilág szimfónia végét, meg kell vizsgálnunk ezt a kis könyvet, Henry Wadsworth Longfellow Hiawatha éneke című versét, amelyet Dvořák annyira szeretett. Először cseh nyelven olvasta, később angolul. És azt mesélte nekünk, és ezt mondta a riportereknek, hogy ez adta a fő inspirációt az Újvilág szimfóniához. És ha elolvasod a Hiawatha énekének végét és megnézed az Újvilág szimfónia végének leírását, amit most felolvasok, érteni fogod. (Szabad fordításban) A parton állt Hiawatha, Megfordult és búcsút intett; A tiszta és világító vízen Elindult a kenujával, A vízparti kavicsokból Lökte a hajót a vízbe; Azt súgta: "Nyugatra! Nyugatra!" És sebesen lendült előre. És az esti nap leszállva Vörös tüzet gyújtott a felhőkön, Égette a széles eget, mint egy prérit, A vízen siklott és csak Egy pompás, hosszú nyomott hagyott, Lefelé az áramlattal, lefelé a folyón végig, Nyugat felé, nyugat felé tartott Hiawatha, Siklott a tüzes naplementébe, Siklott a lila párába, Siklott az esti alkonyatba. Nos, ez az esti alkonyat és ezek a lila párák és az elindulásnak ezt a szomorúságát írta bele az Újvilág szimfónia végébe. Jusson eszünkbe az is, ahogy a szimfónia elkezdődik. Egy bánattal teli dallal kezdődik és halk vonósokkal. Az történik, hogy itt van ez az ember, aki 1892-ben megérkezik az Egyesült Államokba és megbízást kap Jeannette Thurbertől, a Nemzeti Konzervatórium alapítójától, hogy segítse az amerikai zeneszerzőket egy amerikai zeneiskola létrehozásában, amelyet az amerikaiak magukénak érezhetnek. Egy kulturális nacionalista. Rendben, mondta, hadd lássam a népzenéteket. Leginkább kétféle zenét talált, indián és afro-amerikait. Dvořák egy hentes fia. Dvořák jószívű ember, egy ösztönös demokrata. Azt mondja, „A szegényeknél keresem a zenei nagyságot." Az ő együttérző válasza a fekete amerikainak szól, aki rabszolga volt, a rézbőrű amerikainak, aki a kihalás veszélyének van kitéve. Ez a szomorúság hatja át az Újvilág szimfóniát. Vannak más forrásai is a szomorúságnak ebben a szimfóniában. A Vadnyugat, amit Dvořák sosem látott, ez a mérhetetlen, lakatlan terület. Azt mondta, úgy tűnt neki, hogy „elhagyatott, kétségbeejtően szomorú". És végül, Dvořáknak honvágya volt Csehország után. A szomorúságnak ezek a forrásai mind hozzájárultak az elégikus színezethez, amely oly felséges az Újvilág szimfóniában. Egyszer alkalmam volt arra, hogy „A klasszikus zene története Amerikában” című könyvben megpróbáljam mindezt leírni néhány mondatban. Ezt most felolvasnám. Az indián gyászdallal a coda egy gyászinduló, egy fájdalmas kiáltás, egy hangos utolsó akkord, amely a csöndbe vész, ezzel pecsételte le a szimfónia jelentését. Az egész egy elégia az eltűnő fajról. A nemes vadember mítoszának megformálásával Az Újvilág szimfónia a legeslegjobb Hiawatha sok zenei megidézése közül. A még szűz Nyugat mítoszának megtestesítésével a legékesszólóbb és egyenértékű zenei megfelelője George Catlin, Frederic Remington és Albert Bierstadt vásznainak. És nyilvánvalóan döntő fontosságú, hogy Dvořák szomorúsága a préri és az indiánok miatt saját hazavágyakozására rezonálnak, és ki tudja, még milyen személyes szomorúságokra. Ez leginkább egy cseh szimfónia amerikai hangsúlyokkal. Az „Újvilág" egy olvasat Amerikáról, átitatva a cseh anyaföld utáni érzelmes vágyakozással.