If you're seeing this message, it means we're having trouble loading external resources on our website.

Ha webszűrőt használsz, győződj meg róla, hogy a *.kastatic.org és a *.kasandbox.org nincsenek blokkolva.

Fő tartalom
Pontos idő:0:00Teljes hossz:12:12

Johannes Brahms: Akadémiai ünnepi nyitány; Gerard Schwarz elemzése

Videóátirat

(zenekari muzsika) Johannes Brahms nem volt egyetemi ember. Sosem járt egyetemre, de 1879-ben, 46 éves korában a Wrocławi Egyetem (akkor Breslau) filozófiai doktori címet ajánlott fel neki. Elfogadta és nagyon vágyott arra, hogy akadémiailag is elismerjék. A kinevezés feltétele egy darab megírása volt. A 19. században, amikor az emberek tiszteletbeli fokozatokat kaptak, valamit le kellett tenniük az asztalra. Manapság általában akkor kapsz tiszteletbeli fokozatot, ha már csináltál dolgokat, teljesítettél egy bizonyos mennyiséget, valamennyi elismerést szereztél és akkor azt mondják, szeretnénk honorálni ezeket, adományozunk egy fokozatot. Nagyon ritkán kérnek fel arra, hogy ezért csinálj valamit. Amikor Richard Strauss kapott ilyen fokozatot, őt is felkérték egy darab írására, és akkor írta a Taillefer című kantátáját. Figyelemre méltó darab, de ami érdekes benne, hogy noha mindössze 20 perc hosszú, 200 embert állít színpadra, hatalmas rézfúvós együttest, tenor szólót, hatalmas kórust, vagyis minden Heidelbergben fellelhető muzsikust összeszedett és színpadra állított, hogy megkapja ezt a kinevezést. Brahms, ha nem is hasonlót, de ő is óriási zenekart állított fel, három trombitát kettő helyett, azt hiszem ez az egyetlen alkalom, amikor három trombitát használ. Természetesen három normál trombitát, tubát, kisfuvolát és kontrafagottot, amit amúgy is gyakran alkalmazott, és ütősöket. Brahms úgy jellemezte, hogy diákdalok vidám egyvelege Suppé módra. Franz von Suppéra utalt, aki egy csodálatos zeneszerző volt, operetteket és nyitányokat írt. Konkrétan négy diákdalt használ fel, ezek alkotják a mű alapját. Az Akadémiai ünnepi nyitány nagyon kifinomultan, halkan indul és az az érdekes számomra, hogy nem csupán a vonósok játszanak, (énekli) hanem rögtön az ütősök is bekapcsolódnak. Eléggé szokatlan. Próbálok gondolkodni, vajon ismerek-e más példát Brahmstól vagy más zeneszerzőtől ebből az időből, ahol egy darab legelején így használnának ütőhangszert, ami egy várakozásteli hatást kelt. (zenekari muzsika) Ahogy belépnek a fafúvósok, egy sötét árnyalat érződik, egy sötét szín, megint a várakozás, hogy ez hová vezet? Végül elérkezünk az első dallamhoz, amely brácsán szólal meg, majd a melódiát átveszi a kürt. Ez visszavezet az eredeti témához, ami hirtelen kifejlődik és igazán dús lesz. Hangos és izgalmas ez a zene, de mindjárt vissza is visz ebbe a furcsa pianissimóba. A fafúvósok egy nagyon egyszerű dallamot játszanak, a vonósok mindig egy kicsit késve jönnek, sosem együtt, és amikor ilyen zenét hallasz, hogy a zenészek nincsenek együtt, vagy azt gondolod, hogy hibáznak és egyszerűen nem tudják együtt játszani, vagy nem érted, mi történik. Beethoven sokszor csinálta ezt, de itt most Brahms is ugyanezt teszi és azt az érzést fokozza benned, hogy most mi lesz ebből? (zenekari muzsika) Végül elérkezünk a második diákdalhoz, amelyet kürtök és trombiták rézfúvós kórusa játszik. Ez a rézfúvós kórus vezet el egy másik csodálatos pillanatig. Ismétlődik, amit az elején hallottunk, majd belépnek a hegedűk egy másik gyönyörű dallammal, és ez valahogy úgy hat, mint az összes nagy Brahms mű együtt 10 percben, emiatt a gyönyörű dallam miatt, amely egy kicsit emlékeztet a IV. szimfóniára, aztán válaszolnak a fafúvósok, és kiteljesedik és egészen buja lesz gyönyörűséges harmóniákkal, feszültségkeltéssel. Igazán rendkívüli. Visszaköszön Brahms oly sok műve, emlékezzünk rá, ekkor már 40-es évei közepén járt. Addigra még nem írta meg a szimfóniáit, de már megvolt rá a képessége, és ez jól látható ebben a darabban. Végül elérkezünk ehhez a vidám témához, ez a harmadik diák téma, amelyet két fagott játszik. Itt az az érdekes, hogy brácsák és csellók kísérik a két fagottot, de sosem az ütésre, így hallod a fagottokat (énekli) és a brácsákat (itt is énekli) és ez így mulatságos. És amikor végül belépnek a hegedűk és a brácsák pizzicato játékkal, szinte hihetetlen, ez a zeneszerző mit tud csinálni ebből az egyszerű dallamból, hogy tudja ezt érdekessé, egyenesen elbűvölővé tenni. (zenekari muzsika) És akkor hirtelen egy robbanás, a hegedűk ugyanazt a dallamot játsszák forte, hangosan, egy kis variációval, egy nagy kürt szóló, egy trió szóló, egyszerűen bámulatos. (zenekari muzsika) Aztán ugyanaz a vidám zene a rézfúvósoktól, mint egy igazi fanfár, a vonósok játsszák azokat a késleltetett hangokat, de ők agresszívan és hangosan játsszák. Ez aztán elvezet az összes korábbi téma visszatéréséhez és végül egy nagyszerű dalhoz, az összes közül a legszebbhez, a Gaudeamus igitur-hoz. A rézfúvósok játsszák. Miközben hallgatod, figyeld meg a csodás vonós részt, mert a réz- és fafúvósokkal együtt ők játsszák ezt a gyönyörű dallamot. A hegedűk és brácsák dühödt, gyors hangjait, szinkópában, azaz nem ütemre, hanem inkább olyan érzést adva, mintha egy kicsit el lennénk csúszva és amikor ez a szinkopálás feloldódik és visszatér az ütemre, úgy érezzük, hogy megérkeztünk. Ekkor váltás, a hegedűk játsszák a dallamot, és a cselló és bőgő adják a kíséretet, és jön a híres triangulum szóló, az ütősök, rézfúvósok, majd egy nagyon-nagyon izgalmas módon ér véget. 10 perc leforgása alatt rengeteget kapunk Brahmsból, ki is Brahms valójában. Ő persze mindig bagatellizálta a zenéje fontosságát és nagyszerűségét, de ez a mű valóban az egyik legszebb és legelbűvölőbb és rendkívül optimista módon megható darabja. Ezt a nyitányt manapság ritkán játsszák, pedig számomra ez egy nagyszerű alkotás az egyik legnagyobb zsenitől.