If you're seeing this message, it means we're having trouble loading external resources on our website.

Ha webszűrőt használsz, győződj meg róla, hogy a *.kastatic.org és a *.kasandbox.org nincsenek blokkolva.

Fő tartalom
Pontos idő:0:00Teljes hossz:24:01

Ludwig van Beethoven: V. szimfónia, Gerard Schwarz karmesteri leckéje (1. tétel)

Videóátirat

Ludwig van Beethoven V. szimfónia I. tétel Gondolkodtál valaha azon, mit is csinál ott fenn a karmester? Nyilvánvaló, hogy amikor a kezeivel integet nem ad ki semmilyen hangot. A zenészek azok, akik az összes hangot vagy az egész zenét keltik. Ebben az esetben ez a nagyszerű zenekar produkálja ezeket a nagyszerű előadásokat. Bizony azért van valamennyi befolyásunk arra, ami történik, így arra gondoltam, hogy érdekes lenne megnézni Beethoven V. szimfóniájának első tételét és elmesélni, mit is csinálok és mi jár a fejemben, amikor azt csinálom. Először egy kis alap zenei leckét kell adjak, amelyet természetesen átugorhatsz, ha tudod ezeket. De van néhány dolog, amit ismernünk kell. Ha megnézed a partitúra első oldalát, látni fogod a 2/4-et a sor elején. Két negyed azt jelenti, hogy minden ütemben két ütés van és egy negyedhang jut egy ütésre. Az első kérdés, mi is az az ütem? Ha ránézel erre a kottára, látsz itt egy vonalat, ez az ütemvonal. Van egy pár hangjegy és aztán egy ütemvonal, ez az ütem. Két ütés van minden ütemben, és egy-egy negyedhangra esik az ütés. Hogy mi az a negyedhang vagy negyed? Ebben az esetben csak három hangértéket kell megismerned: A negyedhang olyan mint egy tört, 1/4, egy fekete hangjegy egy szárral. A nyolcadhang egy fekete hangjegy egy szárral és egy extra kis zászlóval a félhang pedig egy üres hangjegy egy szárral. Ezek törtek. Hány negyed van tehát egy fél hangban? Kettő. Hány nyolcadhang van egy félhangban? Négy. Erről van szó, rendkívül egyszerű. A másik dolog, amit ismerned kell, a korona (fermata). A korona olyan jelzés, amelyet a zeneszerző a karmester vagy az előadó számára ad meg, hogy egy hangot tartson ki hosszabban, mint ahogy jelölve van, de anélkül, hogy pontosan meghatározná ezt a hosszt. Te magad döntheted el. Egy további dolog, amit ismerni kell, a kötés. A kötés az, amikor két félhang össze van kapcsolva, a kötés azt jelzi, hogy ne hangsúlyozd, ne ismételd meg azt a hangot. Ismételjük át megint: kétnegyed, hány ütés egy ütemben? Kettő. Melyik hangra esik jelent egy ütés? Egy negyedhangra. Van a nyolcad a zászlóval, a negyedhang zászló nékül és a félhang, ami üres belül. Van az ütem, az ütemvonal, az egész nagyon egyszerű. Nézzük most egy kicsit tovább a partitúrát. Azt írja, hogy „Allegro con brio”, ami azt jelenti, gyorsan, elevenen. Ahogy látható, azt is megadja, hogy egy félhang 108. Ez meg mit jelent? Ez a tempó, a tempó, amit a zeneszerző javasol. Ez nem jelenti azt, hogy muszáj követnem, de ha beállítom a metronómot, ez a 108. Van itt egy fontos dolog, azt adta meg, hogy egy félhang egyenlő 108-cal, ami azt jelenti, hogy szerinte a darabot úgy kellene értelmezni, hogy ütemenként egy ütés van, nem pedig kettő. Még ha kétnegyedben is írta. Mostanra tudod már az összes alapvető dolgot. Nézzük, mit is csinálok, és az hogyan kapcsolódik a darabhoz és az előadáshoz. A legfontosabb dolog, figyeld meg, hogy a legelső ütemben két f betű szerepel. Ez azt jelenti, hogy hangosan, nagyon hangosan, majdnem a leghangosabban, ahogy csak tudjuk. És ezzel a kis szünetjellel kezdődik, szóval még ezt is ismerned kell, a szünetet. A kis szünetjel azt jelenti, hogy itt nem játszol. Ha megnézed az első ütemet, egy nyolcad szünetjel és 3 nyolcadhang van benne. A három híres hang, pa-pa-pa és aztán megérkezik arra a félhangra, pam egy koronával. Szóval, mit kell csinálnia a karmesternek? Először határozottan felfele kell intenie. Ez az, amikor felemeli a kezeit, felfele int és aztán, bumm, lefele int. Nagyon fontos, hogy legyen egy jó felfele intés és aztán egy jó lefele intés. A felfele és lefele intés jelzi, hogy mi lesz a tempó. A jó zenekaroknak, mint ez is adsz egy ilyen jelet, és pontosan tudni fogják, hogyan kell játszani. Az első pillanattól kezdve, amikor ezt a darabot eljátszottuk, pontosan tudták, mi a tempó. Ezután markánsan kitartjuk ezt a félhangot, nem engedjük, hogy elgyengüljön vagy elhalkuljon, nincs decrescendo vagy diminuendo. Beethoven azt mondja, maradjon hangos. Aztán jön megint egy nyolcad szünet, ha elszámolsz a harmadik ütemig van ott is egy nyolcad szünet, 3 hang és elérünk egy másik félhanghoz, amely ezúttal egy másik félhanghoz van kötve egy korona jelöléssel, tehát ezt egy kicsit hosszabban kell kitartani. Jó. Szóval a karmester, én, határozottan felfelé intek. Ha megfigyeled, lassítva mutatjuk, egy alsó helyzetből indulok, felemelem a kezem és egy erősen lefele intek. Ez adja meg a tempót és azt, hogy mikor kell kezdeniük a zenészeknek. Ezután intenzitással tartom, tehát a karom erőteljes, hogy átvigyem a szándékot a zenészek felé, hogy ne engedjék elhalkulni. Ezután ismét felfele intek, majd egy újabb erőteljes lefele intés jön, hogy az a négy hang fortissimo, nagyon hangos legyen, a koronával. (zenekari játék) A következő pillanat a karmester legnehezebb pillanata. Egyes karmesterek ki is hagyják ezt a félhangot a koronával és hozzátesznek egy ütemet, azaz így hangzik: pa-pa-pa-pam, és aztán pa-pa-pa-pam, szünet hozzátesznek egy teljes ütemet. Sok karmester jár el így, én nem, szerintem ez hibás. Én azt hiszem, hogy ha Beethoven akart volna egy plusz ütemet, beleírta volna. Az ok, amiért egyes karmesterek ezt csinálják, az, hogy – ha megfigyeled – a következő belépés, számoljuk csak az ütemeket, egy, kettő, három, négy, öt, a hatodik ütem „p” jelöléssel van ellátva, a „p” azt jelenti piano, vagyis halkan. A második hegedű indít, halkan. A probléma az, hogy amikor hangosan játszol és a következő hang, ha halk, akkor nem lesz hallható. Nehéz dolog elvágni a hangosat, és hogy ugyanakkor a halk hangra essen az ütés. Én azt csinálom, hogy intenzíven kitartom a második koronát, felemelem, leengedem a kezem, és visszaugrik. És ahogy visszaugrik a kezem, abból tudják a második hegedűsök, hogy be kell lépniük. Nézzük, először lassítva. (lassított felvételű zenekari játék) Most nézzük valós időben. (zenekari játék normál tempóban) Ami érdekes itt, hogy sosem kellett elmondanom a zenekarnak, hogyan csinálom, csak csináltam. És ők tökéletesek voltak. Mindig. Érdekes, amikor egy ilyen kaliberű zenekarral dolgozol, amelyik talán a legkiválóbb zenekar, ami valaha összeállt, a karmesternek nem sok dolga van, mert minden jelzést a kezével ad. Nézzük akkor, mi történik ezután. Itt jön egy rakás ütem, halkan, mindenki játssza a szólamát, nem sok mindent csinálok, nem is kell sok mindent csinálnom. Úgy értem, hogy akár abba is hagyhatnám a vezénylést, abból se lenne baj, tovább játszanának. Tartom a ritmust, biztosítva, hogy a tempó ugyanolyan ütemben maradjon. Ekkor észreveszed, hogy jön egy piano jelzés és egy c-r-e-s-c-pont: crescendo, erősödik a hang egészen a „ f” fortéig. Három forte akkord jön, három ütem és még egy korona. Ezt a koronát csak az első hegedűk tartják ki. Itt kulcs fontosságú, hogy a zenekar ne csináljon crescendót addig az egy ütemig. A karmester tehát annál a bizonyos ütemnél egy robbanást idéz elő, egy robbanást mutat. Én is ezt teszem. Beintem a három nagy akkordot és a koronát az első hegedűknek megintcsak intenzitással. Megyünk tovább, és ismét látjuk a három hangot, egy nyolcad szünetet és három nyolcad hangot, amelyek egy félhanghoz és egy koronás másik félhanghoz vannak kötve, ugyanúgy, mint korábban. Ez alkalommal a piano, a halk belépés az első hegedűknél van, ők kezdenek. A következő oldalon a crescendo már négy ütemen keresztül tart, ez jó, már nem olyan nehéz. Nézed a karmestert, nézel engem és látod, hogy a mozdulataim erősödnek és megérkezünk egy ún. sforzandohoz (egy hangsúlyosan hangos hanghoz), majd forte folytatjuk, amíg meglátjuk a „ff” fortissimo jelet. Itt az a dolgom, hogy éreztessem a zenekarral, hogy ez a rész még hangosabb, mint az előző volt. Nem olyan nagy ügy, tudják, én csak megerősítem. Ha tehát megfigyeled a mozdulataimat, vezénylem a fortét, nagy, széles mozdulatokkal és aztán úgy, hogy még hangosabb és nagyobb legyen a hang. Láthatod. Meg tudnák csinálni nélkülem is, a tempó nem változik, marad ugyanaz a sebesség, én csak megerősítem, ami a partitúrában le van írva. (zenekari zene) Ezután két nagy akkord következik, és a kürtök bevezetik a második témát. Játsszák, hogy pa-pa-pa pam-pam-pam és elérkezünk a második témához, amelyet az első hegedűk kezdenek. (erőteljes hegedű akkordok) (kürtjáték) (halk hegedűjáték) A második téma nagyon lírai, így a mozdulataim nem olyan hevesek és agresszívak, mint amelyek az egész első részben voltak. Lággyá válnak. Azt próbálom érzékeltetni, hogy milyen legyen itt a tagolás. Ha megnézed a hegedű kottáját, megadja, hogy „piano dolce”, dolce, tehát lágyan, kedvesen. Ha egy olasz étterembe megyünk a dolce a desszertet jelenti, Beethoven szándéka itt egy édes, gyönyörű hangzás. Semmiféle dinamikát nem ír elő, egyszóval végig piano. A kérdés a karmester számára, legyen benne valami tagolás? Fel- és lefelé ívek, mint egy beszédben, vagy legyen monoton. Én a tagolást kedvelem és láthatod a mozdulataimban, hogy milyen fajta tagolást szeretek. Mintha egy felütés lenne, ♪ ta-tamm ♪, és aztán ♪ ta-ra-rí-ra-ra-ra ♪ Két kis hangsúly, az első természetesen a felütés után. Láthatod a mozdulataimban, hogy ezt csinálom. Amikor vezényeltem a zenekart, soha egy szót se mondtam nekik erről a tagolásról, sose mondtam, hogy így és így csinálják. Csináltam és ők követtek. Ezután jön egy kis szekvencia: ♪ Ta-ra-rí-ra-ra-ra-ra-ram ♪ ♪ Ta-ra-rí-ra-ra-ra-ra-ram ♪ Itt azt csinálom, hogy egy kicsit hangosabban kezdem, ♪ Ta-ra-ra-ram ♪ és aztán egy kicsit halkabban folytatom, ♪ Ta-ra-rí-ram ♪ megint egy kicsit több, ♪ Ta-ra-rí-ram ♪ majd egy kicsit kevesebb. ♪ Ta-rí-ra-ram ♪ Most jön majd egy nagyobb crescendo, amit halkan kezdek (zenekari játék) Ha megfigyeled a mozdulataimat, ez minden amit csinálok. Sosem mondtam egy szót se a zenekarnak, mit is csinálok, egyszerűen csináltam. Beethoven nem ír elő ebből semmit a crescendoig. És a crescendonál – ahogy láthattad a mozdulataimból – azt csinálom, hogy halkabban indítok, mert ez egy hosszú crescendo rész, kb. 10 ütem hosszat tart, és azt akarom, hogy a crescendo fokozatos legyen. Nem akarom rögtön elérni, meg akarok érkezni a fortissimora. Ez a fortissimo egy nagy pillanat. Megintcsak, nincs rám szükségük, csodásan halad. Ha hallják egymást, ha a teremben jó az akusztika, nincs probléma. Néhány ütemmel később, a cselló és bőgő szólamban negyedhangok következnek. Ezeknél a negyedhangoknál nincs semmi megadva: hosszúak legyenek? Vagy legyenek rövidek, legyenek elválasztva egymástól? Mindössze a fortissimo van megadva. Én ezeket hosszan szeretem, így tehát széles gesztusokat használok a cselló és bőgő felé. Megintcsak, sose szóltam erről a zenekarnak, csupán a hosszú hangokhoz való gesztusokat alkalmaztam és ezek a csodálatos zenészek egyszerűen csak csinálták, a legelső alkalomtól kezdve. Ez igazán figyelemre méltó. (zenekari játék) Ezután a következő oldalra térünk át, és elérkezünk egy kettős vonalhoz, előtte két ponttal. A dupla ütemvonal, egy kicsit vastagabb ütemvonallal és két ponttal jelzi az ismétlést. Sok karmester, amikor nagy mesterek műveit adják elő, nem ismétel. Beethoven Ötödikjét azonban szinte mindenki ismétli, mert a tétel meglehetősen rövid. De pl. Brahms szimfóniáinál a karmesterek többsége nem ismétel. Szerintem pedig mindig kellene. Kérdezheted, hogy miért? Mert a zeneszerző beleírta. Brahms beleírta az ismétlést. Talán jobb vagyok, mint Brahms? Többet tudok Brahmsnál? Nyilván nem. Azt csinálom, amit Brahms megad. Ritka alkalmakkor, amikor a darab túl hosszú vagy a koncert túl hosszú, néha elhagyhatod az ismétlést, nem ártasz vele a zenének. De általánosságban én annak a híve vagyok, hogy mindig ismételjek. Nos, ez volt ennek a nagyszabású első tételnek az expozíciója. Amikor az egészet megismétled, nagyjából ugyanazokkal a mozdulatokkal, ugyanazon elvek mentén, néha esetleg egy kis variálással, hiszen nyilván egy kicsit különbözni fog, sosem lesz pont ugyanolyan. Szóval ekkor a kidolgozás rész következik. Ebben az esetben a kidolgozás nagyon drámaian kezdődik, a kezdéshez hasonlóan, de mégis nagyon eltérő módon. Olyan benyomást kelt benned, hogy valami nagyon szokatlan dolog fog történni, ahelyett hogy csak ugyanúgy menne az eleje. Itt tehát egy icipicit lassabban csinálom, úgy értem, hogy talán fel se tűnik, szinte észrevehetetlenül lassabban, de ugyanazzal az intenzitással. Aztán persze jön az az ügy a koronával, hogyan kell elengedni a hangosat azzal a visszaugrással, hogy lágyan kezdhessünk. (kürtjáték) (V. szimfónia, I. tétel, kidolgozás) Ahogy nézed és hallgatod a kidolgozás következő szakaszát, látni fogsz a mozdulataimban finom kis változásokat, de alapvetően csak együtt tartom a dolgokat, mozgásban tartom az egészet, kihangsúlyozom a dinamikát, kiemelem a hangsúlyokat, amiket Beethoven beírt, egészen addig, amíg eljutunk ezekig a félhangig tartott akkordokig. A félhangos akkordoknál a fafúvósok és kürtök meg a vonósok váltják egymást oda-vissza, oda-vissza. (zenekari játék) Amit itt próbálok csinálni, az az, hogy összekapcsolom őket. Nem hiszem, hogy Beethoven külön gesztusnak szánta volna a fafúvósokét és a vonósokét. Persze lehetséges, de megítélésem szerint ezeket az ismételt akkordokat össze kell kapcsolni. Így tehát mozdulatokkal jelzem a zenészek számára, hogy a félhangokat végig tartsák ki. És megint csak bármilyen decrescendo, tehát halkulás nélkül egészen addig, amíg ez nincs jelezve. És aztán látjuk is: „dimin.”, diminuendo, ami azt jelenti, el kell halkulni. Innentől 6 ütemen keresztül halkulunk, amíg el nem érünk a piano-ig. Elérkeztünk a piano-hoz, itt azt mondja „sempre più piano” ami azt jelenti, hogy folyton még halkabban, tehát egyre halkabban, „più” azt jelenti „még”. De ha azt írják, più piano, az azt jelenti, még halkabban. Így egyre halkabbak leszünk, amíg elérkezünk két p-hez és ez most már igazán halk, pianissimo. És akkor hirtelen jön egy hatalmas fortissimo. A szimfónia leghalkabb pillanatából a leghangosabb pillanatába érkezel, pianissimo-ból fortissimo-ba. A karmester dolga itt is egyszerűen a zeneszerző akaratának támogatása. És egy nagy jelzést adok ehhez a fortissimo-hoz. (zenekari játék) Megint ugyanaz a nehézség, el kell engednünk a fortissimot, hogy meghallhassuk a pianissimot, a fafúvósok és a vonósok közti párbeszédet. Ismét egy nagy intéssel jelzem, hogy újra jön a fortissimo, és visszajutunk a nagy koronához, ahogy az elején is. (drámai zenekari hangzás) Egy jelzés következik az ún. visszatérésre. De ami itt történik, az egy kicsit másmilyen, az oboa veszi át és elvezet egy rövid oboakadenciáig. Szóval, ha megfigyeled mit csinálok, egy gesztust teszek az oboa felé, hiszen itt jön, ami új. Azt akarom, hogy az oboa és mindenki más is észlelje, hogy most ezt kell hallgatnunk. Minden mást már hallottunk korábban, de ezt még nem. Elkezdődik az oboa szóló, teszek egy mozdulatot az oboa felé, és megérkezik a zene az oboa kadenciához. (oboaszóló, lebegő hangok) Az oboakadencia alatt sohasem csinálok semmit. A mi nagy oboistánk, John Ferrillo a Bostoni Szimfonikusoktól nagyszerűen játssza. Sosem beszéltem vele erről, ő csak játszotta, és tökéletes volt. Az én dolgom ezután, hogy amikor elér az utolsó hanghoz, amin megint csak egy korona van — és ha megfigyeled, a kadenciára „adagio”-t adott meg, ami azt jelenti, nagyon lassan —, a korona mindannyiunkat érint, így csak várunk az oboára, az ő utolsó hangján is van egy további korona és akkor én belépek ugyanazzal a zenei anyaggal, amit az elején hallottunk. Megint eljutunk a forte-hoz, a hangsúlyokhoz és aztán a fortissimohoz. Ez alkalommal a második témát a fagott vezeti be a kürt helyett, így a fagottra nézek. Elhiheted, hogy a fagott be tudna lépni anélkül, hogy ránéznék, ugyanakkor sose tudhatod, egy kis rásegítés senkinek sem árthat. Visszatérünk ugyanahhoz a második témához, hasonló tagolással és crescendóval, kivéve, hogy ez alkalommal a crescendo még hosszabb, azt hiszem 14 ütemen át tart és elvezet a nagy fortissimo-hoz. Itt azt csinálom, hogy egy nagyon kicsit lelassítok. Beethoven nevezetes arról, hogy a legnagyobb pillanatokban előfordul, hogy nem előre tör, hanem visszatart, így egy picit visszaveszem a tempót a fortissimo alatt és aztán hirtelen az 'a' tempo-nak nevezett tempóra váltok, vissza az eredeti sebességre, ami korábban volt. Ez az egész rész most meglehetősen hangos, hangsúlyokkal. Néha előfordul, hogy apró probléma jelentkezik az összjátékkal, ilyenkor adok egy világosabb ütést, hogy mindenki be tudjon kapcsolódni a saját helyén. És akkor jön itt egy nagy erős hang, aztán jön a fafúvósok lágy pa-pa-pa-pam dallama és utána egy ütemnyi szünet és megint egy nagy ütés, ahogy az elején. Ez egy nehéz hely a karmester számára, mert erőteljesen fejezi be, majd ad egy kis jelzést a fafúvósoknak és aztán nagyon kell vigyáznia, hogy egyáltalán ne intsen az alatt az ütem szünet alatt, nehogy valaki belépjen. Viszont egy nagyot kell inteni, amikor valóban be kell lépniük. És akkor elérkezünk az egész befejezés e nagy pillanatához, amikor boldogan hallgatom, ahogy a kürtök és az üstdob játsszák ezt az átvezetést. Megfigyelheted, hogy külön intek a kürtöknek és egy nagyot az üstdobnak. Az üstdobnak csak forte van jelölve, de én azt jelzem, hogy még hangosabban játssza, és ő meg is teszi. Megint csak, sose szóltam egy szót se, csak egy nagyot intek. Ahogy haladunk tovább, a csellók, bőgők és most már a hegedűk is, visszajönnek megint a negyedhangok. A kérdés ugyanaz, milyen hosszúak legyenek. És ha nézed, láthatod abból, ahogy intek: legyenek hosszúak és mindenki hosszan játssza. Elérkezünk a tétel csúcspontjára. Megint visszatartom a tempót, továbblépünk egy újabb párbeszédhez a fafúvósok és a vonósok között. (zenekari játék) Megint próbálom őket összekapcsolni, láthatod a mozdulataimból, ahogy a fafúvósok utolsó negyedhangját kitartom és ahogy tartom a vonósok utolsó hangját, hogy mindannyian összekapcsolódjunk, és egyetlen mondatunk legyen egy feldarabolt mondat helyett. Végül elérkezünk a legvégére, ugyanazzal a gesztussal, mint az elején és ugyanazzal a koronával. (zenekari csúcspont) A kóda nagyon rövid és nagyon szép. A fafúvósok terepe, és próbálom is ezt kihangsúlyozni. Ha megfigyeled, láthatod hogy egy finom kis mozdulatot teszek feléjük. (fafúvós motívum) És akkor hirtelen visszatérünk a fortissimóhoz, és megyünk a tétel végéig, anélkül, hogy lassítanánk, az intenzitás csökkenése nélkül, rendkívül drámai módon. Láttad ugye, le van írva a kottában, hogy mi történik. Ennek a tételnek a nagy részét például a zenekar maga is tudja játszani, de ott vannak azok a pillanatok, amikor szükségük van rám, és az én feladatom az, hogy ott legyek, amikor szükségük van rám.