If you're seeing this message, it means we're having trouble loading external resources on our website.

Ha webszűrőt használsz, győződj meg róla, hogy a *.kastatic.org és a *.kasandbox.org nincsenek blokkolva.

Fő tartalom
Pontos idő:0:00Teljes hossz:6:38

Ludwig van Beethoven: V. szimfónia, Leon Botstein elemzése

Videóátirat

Nehéz Beethovenről beszélni, hiszen a neve annyira ismert, és a Beethovenről alkotott romantikus képünk olyannyira rögzült a memóriánkban. Ezek közül néhány valóban igaz, az, hogy meglehetősen különc volt és őrült és udvariatlan és kiszámíthatatlan. És – ez nagyon fontos – süket is volt. És süket volt, amikor ezt a szimfóniát írta. Erre nagyon fontos emlékeznünk, hiszen egy zenész, aki süketté válik, elveszíti élete célját. És ez a szimfónia nagyon szorosan kapcsolódik az öngyilkosság gondolatához, amely a zeneszerzőt foglalkoztatta, ahogy ezt egy híressé vált magánlevélben megvallotta. Ugyanakkor nagy virtuóz volt, ami azt jelenti, hogy ragyogó karrier várt rá. Elég problémás családból származott, egy részeges apával, aki amúgy zenész volt. És fontos megértenünk, hogy 1791-ben érkezett Bécsbe, abban az évben, amikor Mozart meghalt. Tanult Haydn-nél, de ő akart lenni az örökös, mint egy dinasztiában. Ő akart lenne a következő nagy sztár a klasszikus zene világában, amelyet pártfogók, királyok és királynők, grófok és a nemesség, az arisztokrácia uralt. Ezek valamennyien amatőrök voltak, így ő a pártfogói számára írt. Ők voltak a közönség. Nem volt túl nagy közönség, olyan emberekből állt, mint akik manapság zenei magazinokra fizetnek elő, de nem voltak szokványos értelemben vett nyilvános koncertek. Ő maga adott koncerteket. Ami azt illeti, amikor Beethoven V. szimfóniáját bemutatták, együtt a VI. szimfóniával, az nyilvános hangverseny volt. De a közönség egy válogatott elit volt. Mint a Park Avenue és az Aranypart Chicagoban és még néhány ember. Ez minden. Nem egy tömegrendezvény volt, amennyire tudjuk. De kommunikál velük és megmutatja, milyen jó ő valami újban. Mi úgy gondolunk a klasszikus zenére, hogy olyan, régebbi dolgokat hallgatunk, amit már ismerünk. A XIX. század elején ez egyáltalán nem így volt. Ráadásul a szimfóniáknak hagyományuk volt, ezek olyan csata szimfóniák voltak az emberek szórakoztatására. Akkoriban nem voltak mozifilmek, így az emberek leültek egy körbe, félig-meddig hallgattak valamit, egy történetet festményszerűen elmesélve, illusztrálva. Madárcsicsergés, ágyúlövedék, ilyesmi. És akkor ő előjön egy ötlettel, hogy valamit olyat fog csinálni, ami lenyűgözi a mecénásait és valamennyire megmutatja a saját érzékenységét is. Elképzelése szerint a személyes, szubjektív érzései lesznek a szimfónia tárgyai. Ezért van az, hogy az első nagy elemzése e szimfóniának a romantika csúcspontjának nevezte a művet. Hiszen itt a szubjektív személyiség kerül kifejezésre. És ezt brilliánsan és gazdaságosan is teszi. Veszi ezt a nagyon egyszerű zenei ötletet, olyan mint egy játék, egy történet játék. Veszed a legegyszerűbb zenei ötletet, négy hangot. Vajon tudsz-e egy kastély építeni ebből a négy hangból? És ő valóban tud. Az első tétel, amely a legismertebb tétel egy sűrű, teljesen kompakt, fantasztikus egyetlen hosszú mondat. Pontok és vesszők nélkül. Úgy tűnik mintha pont jönne, de azok csak pontosvesszők. És az egész olyan, mint egyetlen bekezdés, egyetlen mondat. Egy lélegzetvétel és kész. És ez észbontó, mert tökéletesen váratlan és újszerű. Vakmerő volt. Ezenkívül olyan szimfóniát akart írni, amelyik nem különálló darabokból áll. Nem akart egy olyan étkezést, amiben van a leves, aztán a főétel, meg még egy fogás és végül a desszert. Valami olyasmit akart, ami mindez egyszerre. Ha alaposan megnézed a szimfóniát, megfigyelheted, hogy szinte egyetlen lüktetés. Az első tétel tik-tak üteme lesz a második tételé is, az lesz tovább a harmadik tételé majd az utolsó tételé is ugyanez a lüktetés. És mit csinál? Összeolvasztja a harmadik és negyedik tételt, ezzel egyszerűsíti a dolgát. Nincs négy darab, amit össze kell raknia és négy tétel, valójában csak három van. És az első olyan meglepő és olyan gyorsan lemegy, hogy mire felébredsz a másodikból, már az utolsó résznél tartasz, ami a harmadik és negyedik együtt. És, az egész a dicsőség lángján ér véget. Mint egy kalapács lüktetése ezeknek a C-dúr akkordoknak, sötét mollban kezdődik és győzedelmes dúrban folytatódik. Valahogy olyan felvillanyozó, olyannyira megdöbbentő és annyira emlékezetes, hogy mindenki ezt választja a kedvenc emblémájának. A második világháborúban a nyitás jelzi a győzelmet, Mindkét oldal ezt használja! Senki sem tulajdonolhatja. Mint egy csúszós kígyó, amelyet sosem tudsz megragadni, mindig változtatja a színeit. Ez a darab nagyon gyorsan úgy került be az irodalomba, mint a leghíresebb szimfónia, amit valaha írtak. Egyszerűen felejthetetlen és sosem kopik el az éltetése. Voltak generációk, amikor nagyon lassan játszották, ma egy új divat van, nagyon gyors az első tétel. De akármilyen tempóban játszod, gyors vagy lassú, nem tudod megölni. Mindig ütős lesz. És egyszerűen zavarba ejtő, mennyire fantáziadús a zeneszerző úgy, hogy ennyire keveset használ. Mennyire váratlanok a ritmikus elemek, a csend használata és drámai hatása. Ez az első alkalom, hogy a szimfónia felkel és egy drámai esszé lesz belőle.