Gustav Mahler: II. szimfónia. Gilbert Kaplan elemzése

Kevés zenei remekművet mutattak be olyan nehéz körülmények között, mint Gustav Mahler II. szimfóniáját. A jegyek egyáltalán nem keltek el, saját magának kellett finanszíroznia a koncertet és hogy megtöltsék a termet, ingyen jegyeket osztogattak diákoknak és zenészeknek. A próbák körül is szokatlan problémák merültek fel. Mahler Hamburgban karmesterkedett, de a koncert Berlinben volt. Az igazgató nem engedte el Mahlert egyetlen előadásról sem, így miután elvezényelte az operát, az éjszaka közepén kellett Berlinbe vezetnie, hogy másnap reggel részt tudjon venni a 3 órás próbán és aztán másnap megint vissza az opera vezénylésére. És aztán az egész megismétlődött a következő napon. Azután ott volt a szörnyű migrénes fejfájása, amely pont az előadás kezdete előtt tört rá, de felvonszolta magát a pódiumra és kényszerítette magát a vezénylésre. És ami ezután következett, az egy transzcendens pillanat volt a zenében, nem pusztán zene a közönség számára, hanem valódi teremtés történt ott. A kritikusok, mint rendesen, támadták Mahlert, de manapság a közönségét elragadtatja az öröm, a tragédia, Mahler zenéjének életigenlése. Hatalmas munka ez, öt tétel. Hosszú, másfél óráig tart, óriási zenekarral, több mint 100 zenésszel és egy nagy kórussal meg két szólistával. Ahogy manapság nevezik, a „Feltámadás” Szimfónia születésének története a zenetörténet egyik leglegnyűgözőbb példája. Hat évig tartott és részenként készült el. Az első tétel, az ún. Gyászünnep (Totenfeier) a halottakról szól. Mahler úgy írta ezt le, hogy egy temetésen vagyunk, ahol a gyászolók választ keresnek kérdéseikre. Miért éltél? Miért küzdöttél? Vajon több-e az élet egy nagy, rémisztő tréfánál? Mahler szerint mindenkinek, aki élete során szembetalálkozik ezekkel a kérdésekkel, egyszer meg kell válaszolnia azokat. Ő a válaszát az utolsó tételben adja meg. De öt évbe telt, mire Mahler visszatért ehhez a szimfóniához. Hogy miért? Először is a téma problémája. Emlékszünk, az első tétel egy temetésről szól. Hogy lehet ezek után folytatni a történetet? Általában a temetés egy történet vége. Aztán lehet az is, hogy Mahler így reagált a híres karmester, Hans Von Bulow könyörtelen visszautasítására. Megkereste Bulowt, mert meg akarta őt győzni a Totenfeier nagyszerűségéről, de Bulow meghallgatta és rémesnek minősítette. Lényegében azt mondta, hogy ha ez zene, akkor én sosem hallottam zenét. Mahlert ez teljesen letaglózta. Öt évvel később azonban ismét megpróbálta és eljutott a második tételig, de mivel nem volt képes itt valami újat alkotni, egy régi elemet használt fel, egy öt évvel azelőtt megírt témát és így egy Mozartos tánctétel lett belőle. Tehát egy tánczenében folytatódik a történet, de hogyan lehetséges ez, amikor az előbb egy temetés volt? Ezt nehéz folytatni. Így Mahler flashback-ként használta: azt mondta, hogy a második tétel egy nosztalgikus pillanat, az elhunyttal töltött boldog idők felidézése. Ezután megpróbálkozott a harmadikkal, de megintcsak leblokkolt és így a dalokhoz fordult, az egyetlen más műfajhoz, amit a szimfóniákon kívül komponált. Az egyik dal, a „Szent Antal prédikációja a halaknak" egy cinikus mese egy papról, Páduai Szent Antalról, aki mikor elmegy a templomba és azt üresen találja, lemegy a tengerhez és a halaknak prédikál. A halak meghallgatják majd visszamennek úszni, azaz a bűnöket elkövetni. A tinta még alíg száradt meg, amikor Mahler megtalálta a megoldást a harmadik tételre, a halak szatírikus dalát. Azonnal átalakította a dalt a harmadik tétellé. Ez alkalommal azonban, Mahler magyarázata szerint a zene egy torz világot ábrázol, ahová visszatértél, miután felébredtél a második tétel álmodozásából és az élet értelmetlennek tűnik. Felkiáltasz a hasító fájdalomtól. Ez egy olyan tétel, amely megközelíti, zeneileg kifejezi a depressziót. Próbálkozott a harmadik tétellel, de mivel nem volt ötlete, további dalokhoz folyamodott. Urlicht (Ősfény) volt a másik dal címe, amelyet az ártatlan hitről írt. Amikor a dalt írta, nem merült fel benne, hogy ez valaha bekerül egy szimfóniába, pusztán egy dalnak szánta. De most hirtelen ebből lett a negyedik tétel. Egy valódi találmány: Mahler volt az első zeneszerző, aki egy dalból kiindulva azt egy szimfonikus tétellé alakította. A dal a megingathatatlan hittel zárul: „Isten megvilágítja számomra az örök élet felé vezető utat". Mahler azután hozzáfog a finaléhoz, de megint megfeneklik és 6 hónapra abbahagyja a komponálást, egészen Hans Von Bulow haláláig és temetéséig. Bulow a karmester, aki a Gyászünnepről azt mondta neki, hogy értéktelen. Nos, ha Bulow megjegyzése aláásta Mahler önbizalmát, a halála most felszabadította a kreativitását. A temetési szertartás alatt a fiúkórus a Feltámadási gyászdalt énekli és Mahler ráérez a megoldásra. Azt mondta, hogy villámcsapásként érte, olyan villanásként, amelyre minden alkotó művész vágyik. A Feltámadás lesz a válasz az élet és halál kérdéseire, amelyeket Mahler az első tételben felvetett. Rohant haza, hogy hozzáfogjon a komponáláshoz. Mahler témája ebben az utolsó tételben kisérteties. Világvégi a hangulata. Közel van az utolsó ítélet. De Mahler változatában ezen az ítélet napon nincs ítélet, nincs büntetés, hanem csak a mindent betöltő szeretet van. A szentek kórusa az egész mennyországot énekre hívja (németül: Steh auf, ja steh auf) Feltámad, igen, feltámad. Így történt, hogy Mahler a migrén és egyebek ellenére felmutatta a teremtést. Amikor először hallgatta meg ezt a zenét, Mahler úgy számolt be róla, mintha a hangok egy másik világból jönnének felénk és azt hiszem senki sem tud szabadulni az erejétől. Biztosan egyet fognak érteni ezzel az összefoglalással, amikor meghallják a csellók és bőgők mennydörgését, amint ennek a fantasztikus szimfóniának az első tételében megszólalnak.