Dimitrij Sosztakovics: V. szimfónia, Gerard Schwarz elemzése (4.rész)

A finálé, a befejező tétel egy agresszív trillával kezdődik, majd jönnek az üstdobok: bam-bam bam-bam bam Ez egy induló, egy pokoli induló. És a rézfúvósok ezzel az indulóval lépnek be: (részlet a műből) Átveszik a vonósok; az övék lesz ennek a motívumnak a második része. (részlet a műből) Ezt Sosztakovics rögtön elkezdi ezt továbbfejleszteni: fogja a hegedűk és a rézfúvósok anyagát, és rögtön egy önálló részt kreál belőle. Tehát nem hoz be további motívumokat, hanem ezeket fejleszti tovább elképesztő kreatív módon, amíg meg nem jelenik a következő téma. Az új témát pedig a trombita játssza. (részlet a műből) Miután ezt eljátszotta a trombita, a dallam tovább fejlődik, mígnem egyszer csak, egy egészen pozitív kicsengéssel, az egész vonós szekció ezt a dallamot játssza. Ez egy fantasztikus pillanat. (részlet a műből) Egészen magasra hág, majd belép az üstdob. És visszajön az első téma, csak most a harsonák játsszák, kánonban. A harsonák kezdik, majd belépnek a trombiták és a kürtök, és eljutunk ehhez a hatalmas, félelmetes csúcsponthoz. Megint ugyanazt a ritmust halljuk, amit már annyiszor; ezt: (zongorán játssza) Sosztakovics kísérő ritmusát. (részlet a műből) Idővel belépnek a hegedűk, egy kísérő részt játszva, a második témát pedig a szóló kürt játssza, rendkívül szívbemarkolóan. Az egyik legszebb szóló a kürt repertoárban. (részlet a műből) Beszéltünk az első témáról, és arról, hogy ennek a témának van egy második része. A kürt szóló után bejönnek a vonósok, és játszanak úgymond egy toldalékot ehhez, egyfajta hidat a következő részhez, majd visszatérnek az előző dallamhoz, de egy lelassított változatban játsszák. Nagyon szép és szívbemarkoló. (részlet a műből) Aztán belép a hárfa, megint ezzel a lebegő hangzással, és az üstdob is rákezd: ba-ba-baa, ba-ba-ba-ba, meg a pergődob is. És megint az első témát halljuk, amivel ugye a trombita kezdte a tételt. De most a fafúvósok játsszák nagyon halkan, mintha a távolból hallanánk, mintha máshonnan jönne a hang. Nagyon másképpen hangzik. (részlet a műből) Aztán bekapcsolódnak a klarinétok és az oboák, egy csupa rövid hangból álló kíséretet játszva. (részlet a műből) Később belépnek a vonósok, az a nyolc hang tovább ismétlődik, és az egész elindul a diadalmas végkifejlet felé. És itt felmerül a kérdés mindannyiunk számára: mi ez? Egy pozitív végkifejlet? Itt van egyfelől az oboák által ismételt hang: (zongorán játssza) ami csak szól és szól és szól. A hangnem is dúr. De Sostakovich nagyon lassúra veszi. Ez nem egy gyors tempójú befejezés. Behozza az üstdobot, pont, mint a tétel elején. De itt van ez az ismétlődő hang: (zongorán játssza) ami vég nélkül szól, közben meg a trombita ezt játssza: (zongorán játszik) Az üstdob is szól: pam-pam, pam-pam. Szóval a nagy kérdés sokunk számára: pozitív ez a végszó? „Igen, persze.” Vagy: „nem, dehogy.” Én azok közé tartozom, akik nemmel válaszolnak. Számomra ez pont olyan erős és szívbemarkoló, mintha mollban lenne. Híressé vált egy előadás 1950-ből a New York-i Filharmonikusokkal, amit Leonard Bernstein vezényelt. Ő nagyon gyorsra vette az egész befejezést. Nem így van írva, ő mégis így játszotta, és így nagyon pozitív a kicsengése. Kétségtelen, hogy ha nagyon gyorsan játszod, akkor bumm! – már vége is; így ez egy nagyszerű kóda. De ha úgy csinálod, ahogy a szerző írta, akkor egészen más lélektani hatása lesz, ami igazán figyelemreméltóvá teszi.