Ha ezt az üzenetet látod, az annak a jele, hogy külső anyagok nem töltődnek be hibátlanul a honlapunkra.

If you're behind a web filter, please make sure that the domains *.kastatic.org and *.kasandbox.org are unblocked.

Fő tartalom

Firenze a késői gótika időszakában: bevezetés

Ismeretlen művész, A könyörületesség Madonnája (részlet, Firenze látképe), 1342. Bigallo Múzeum, Firenze

Firenze felvirágzása

Firenze városállamának felemelkedése a 13. századra és a 14. század elejére tehető. Akkoriban minden itáliai városra jellemző volt a városiasodás. Firenze népessége a duplájára növekedett, és itt szinte minden más városnál észlelhetőbb volt a robbanásszerűen megnövekedett nemzetközi kereskedelem és a pénzügyi újítások. A hatalom élén az ősi, nemesi családokat felváltotta egy új kereskedő- és bankárréteg, létrehozva egy bonyolult, demokratikusnak nem mondható, kényes egyensúlyban fennálló társadalmi rendszert.
A Palazzo Vecchio („Öreg palota”) látképe, 1299-1310. Tervezte Arnolfo di Cambio
A művészet és az építészet segített az embereknek abban, hogy el tudjanak igazodni a polgári, szakmai és vallási szervezetek útvesztőjében, amelyek a firenzei állam szövetét alkották. A város újsütetű gazdagságának köszönhetően olyan nagyszabású építkezésekbe fogtak, mint például a kormányzat új épülete, a Palazzo Vecchio (eredeti nevén Palazzo della Signoria).

Az egyház és az állam

Ebben az építkezési lázban az állam és az egyház nem vált szét egymástól. Számos egyházi épület készült közpénzből, például maga a firenzei dóm is (Cattedrale di Santa Maria del Fiore). Támogatást adtak olyan új, monumentális templomok építéséhez is, amelyek be tudták fogadni a kolduló rendek (világi javakról lemondó szerzetesek, akik a városokban éltek és hirdették az igét) által tartott prédikációk egyre növekvő számú közönségét. Közülük a két legnagyobb a ferences rend Santa Croce (Szent Kereszt) temploma és a dominikánusok Santa Maria Novella temploma volt.
A firenzei Santa Croce-templom főhajója

Céhek és mecénások

Az épületek díszítését városszerte támogatók egyre növekvő hada vállalta magára. Többnyire céheket (a mai szakszervezetekhez valamennyire hasonló szerveződéseket) bíztak meg a közterek csinosításával, festésével és egyre gyakrabban épületszobrok alkotásával. Papok, apácák és vallásos társulások (olyan laikus hívek csoportjai, akik jótékonysági munka vagy vallásos éneklés céljából gyűltek össze) művészeket bíztak meg vallási tárgyú képek és pompázatos énekeskönyvek elkészítésével. Most először arra is lehetőség nyílt, hogy gazdag emberek vagy családok jogot vásároljanak templomépületeken belüli kápolnák kidíszítésére és azok kizárólagos használatára.

A lelkiség személyesebbé válik

Ám a művészet nem csak a gazdagság fitogtatására és a közterek díszítésére szolgált. Ahogy egyre nagyobb nyilvánosságot kapott a hit és a lelkiség, úgy vált ez egyre inkább személyes üggyé is. Az előző évszázadokban megszokottal szemben a képmások fontos szerepet kaptak abban, hogy az egyének rajongását Krisztus, Mária és a szentek felé irányítsák – azzal, hogy életeseményeiket ábrázolták vagy azt, hogy hogyan jelennének meg teljes mennyei dicsőségükben. A vallási ábrázolások nem csak a firenzei társadalmi viszonyok fenntartásában játszottak szerepet, hanem képzeletbeli kapcsolatot teremtettek a hívők és a megjelenített vallási alakok között is. Ez azon túl, hogy befolyásolta, mennyi műalkotásra van szükség a városban, kihatott arra is, hogy milyen legyen a művészi ábrázolásmód. Ez utóbbi pedig a 14. század folyamán drasztikusan megváltozott.

Az italobizánci stílus

Coppo di Marcovaldo és fia, Salerno, Keresztrefeszítés, 1274 (Pistoiai székesegyház)
A legtöbb itáliai városhoz hasonlóan Firenze 13. századi művészetére is nagy hatással volt a bizánci művészet (a Bizánci Birodalom művészete). Ennek a kornak a stílusát gyakran nevezik „italobizánci” stílusnak, mely jól tükrözi, hogy az olyan művészek, mint például Coppo di Marcovaldo (és még sokan mások, kiknek neve nem maradt fenn), hogyan használták fel ezeket az idegen stílusjegyeket úgy, hogy művészetük összességében mégis itáliai jelleget öltsön.
A festészetben ez azt jelentette, hogy az alakokat erős körvonalakkal emelték ki a csillogó, arany háttérből, mint ahogy az a bizánci ikonokon és mozaikokon látható. Ezek a gazdagon díszített képek azonnal az ábrázolt fő alakra vonják a tekintetet, azáltal, hogy a kép vagy mozaik előterébe tolják azt. Az alakokat absztrakt, de kifejező formák alkotják, melyek a testrészeket vagy a ruhadarabokat jelzik, s melyek gyönyörű mintázatokká állnak össze. A képpel ábrázolt történetek mindegyike a kép előterében bontakozik ki, ezért nincs szükség a mélység érzékeltetésére.

Cimabue, A Szentháromság Madonnája (Mária és a Gyermek trónon), 1280-90, festett fa táblakép (Uffizi Képtár, Firenze)
Új stílus születik
A 13. század második felében néhány itáliai város művészei eltávolodtak az italobizánci stílustól. A római Pietro Cavallini súlyos, monumentális alakokat felvonultató freskókat és mozaikokat készített; a szobrász Nicola Pisano az ókori Róma szobrászatát tanulmányozta; a siennai művészek pedig a perspektivikus ábrázolás úttörői voltak.
Mindeközben Firenzében Cimabue képein egyre inkább fellelhető a tér ábrázolása és az alakok a fény és az árnyék átmenetein keresztül történő megmintázása. Ezek az új ötletek az Itálián és Dél-Franciaországon belül utazgató, munkát kereső művészek révén elterjedtek, művészeti központok egész hálózatát hozva létre, amelyek mind hatással voltak egymásra.

Giotto di Bondone, Trónoló Madonna, 1306-10, festett fa táblakép, 128 x 80 1/4" or 325 x 204 cm (Uffizi Képtár, Firenze)
Giotto
Az új évszázad kezdetére Giotto di Bondone festőművész mindezen áramlatok tanulmányozása és ötvözése eredményeképp egy tipikusan firenzei és rendkívüli hatású stílust alkotott meg.
Míg a korábbi művészeti alkotások a mennyország pompájának megjelenítésével nyűgözték le a szemlélőt, Giotto a szent alakokat és a vallásos történetek szereplőit fenséges módon ugyan, de a földi világ színhelyein ábrázolja. A ruhák redőzetének és a szereplők testének plasztikus megfestésével az alakok hangsúlyosabbá váltak és szinte szoborszerű hatást keltettek. A perspektíva ügyes alkalmazásával sikerült olyan érzetet keltenie, mintha megnyitná a teret a szemlélő előtt, mintha egy színpadképet néznénk.
Giotto, Anna és Joachim találkozása az Arany Kapunál, Aréna-kápolna (Scrovegni), Padova, készült 1305 körül
Ugyancsak fontos, hogy Giotto mestere volt a történetek vizuális ábrázolásának – ezen képessége tetten érhető legjelentősebb fennmaradt munkáján, a padovai Aréna-kápolna freskóin (készítette 1305 körül). Az alakok monumentalitása, mozdulataik visszafogott méltósága, ahogyan az épületek és a táj ábrázolása visszatükrözi a cselekményt, ünnepélyes aurát idéz meg a szentek körül. Mint a legtöbb Giottónak tulajdonított narratív festményen, a pontosan megfigyelt emberi mozdulatok és a gondos beállítás kiemeli a pillanat drámáját és az abban dúló érzelmeket.
Maso di Banco, Szilveszter pápa megöli a sárkányt és feltámasztja az áldozatait, készült 1340 körül (Bardi-kápolna, Santa Croce-templom, Firenze)

A Giotto utáni művészet

Giotto hatalmas műhelyt tartott fenn, teli tanoncokkal és segédekkel, így nehéz megmondani, melyik alkotást festette ő maga, és melyiket a tanítványai. További zavart okozhat, hogy stílusa olyan mértékben befolyásolta a kor művészetét, hogy még azt is nehéz megmondani, ki tartozott hivatalosan a tanítványai közé. Amit biztosan tudunk, az az, hogy a halálát követő néhány évben azok a művészek kapták meg az új megbízások oroszlánrészét, akik a legjobban tudták imitálni Giotto stílusát. Az olyan művészek sikere, mint Bernardo Daddi, Maso di Banco, és Taddeo Gaddi azt mutatja, hogy a gazdag pártfogók nagyra tartották a Giotto által megálmodott új művészeti irányzatot.
Valamikor a század derekán azonban egyes művészek kezdtek eltávolodni Giotto iskolájának tiszta, puritán művészetétől. Sokan zsúfolt kompozíciókkal és összetettebb témaválasztásokkal kísérleteztek, melyeket bonyolult jelképek és beállítások segítségével értek el. Volt, aki úgy tűnt, szántszándékkal utánozta az italobizánci korszak díszes, merev formavilágát. Ez elgondolkoztatta a művészettörténészeket arról, vajon ez a stílusváltás nem a Firenzében kitört bubópestis járvány utáni általános elkeseredettséggel magyarázható-e – a betegség ugyanis egy év alatt a város lakosságának több, mint felét elpusztította (1348).
Andrea Bonaiuti, Szent Tamás győzelme, készült 1365-67, Guidalotti-kápolna (Spanyol-kápolna) (Santa Maria Novella, Firenze)
Mára már a legtöbb tudós úgy véli, a helyzet bonyolultabb volt annál, amit ez az elmélet sugall. Igazság szerint a 14. század végének művészete nehezen általánosítható. Egyrészt azért, mert ekkorra már nem volt egyetlen olyan műhely sem Firenzében, amely művészetileg olyan mértékben meghatározó lett volna, mint Giotto műhelye az azt megelőző évtizedekben. Másrészt azért, mert akkoriban a művészek pártfogóik és a megrendelt mű környezetéhez és funkciójához igazították stílusukat.
Összességében azonban Firenze művészete 1348 és 1400 között nem esett át olyan jelentős változáson, mint Giotto idejében. Ehelyett Giotto nagy erejű hatása érvényesült tovább még az 1400-as évek elején is. Vagyis a hosszú 14. század Giotto évszázada volt.
Dr. Joanna Mac Farland esszéje
További források:

Szeretnél részt venni a beszélgetésben?

Még nincs hozzászólás.
Tudsz angolul? Kattints ide, ha meg szeretnéd nézni, milyen beszélgetések folynak a Khan Academy angol nyelvű oldalán.