Ha ezt az üzenetet látod, az annak a jele, hogy külső anyagok nem töltődnek be hibátlanul a honlapunkra.

If you're behind a web filter, please make sure that the domains *.kastatic.org and *.kasandbox.org are unblocked.

Fő tartalom

A niceai zsinat

A niceai zsinat Constaninus kísérlete volt arra, hogy egységesítse az egyházi dogmákat, különös tekintettel az ariánusi ellentmondásra. 

Szeretnél részt venni a beszélgetésben?

Még nincs hozzászólás.
Tudsz angolul? Kattints ide, ha meg szeretnéd nézni, milyen beszélgetések folynak a Khan Academy angol nyelvű oldalán.

Videóátirat

A korábbi videókban beszéltünk arról, hogy a kereszténység miképp alakult ki és fejlődött a Római Birodalomban. Láttuk, hogy a 4. század elején a keresztényeket továbbra is üldözték, legfőképpen Diocletianus császár, aki a keresztények egyik legádázabb ellensége volt. A század során azonban, úgy 300-tól 400-ig a Római Birodalom és a kereszténység viszonya teljesen ellenkező módon alakult. Ahogy Konstantin veszi át az uralmat, ő már megérti a keresztényeket, és maga is azzá lesz. Már akkor is nagy eltérések voltak a keresztény egyházon belül. Sokat vitatták Jézus Krisztusnak az Atyához és a Szentlélekhez fűződő kapcsolatát. A kereszténységnek számos ága volt. Az egyik közülük érdekes vitát kezdett. Élt egy pap Alexandriában, a Római Birodalom egyik jelentős városában. Ne feledd, ekkor természetesen Róma az egyik legjelentősebb, ha nem a legjelentősebb város. Konstantin most Bizáncot teszi fővárossá, amely város később Konstantinápoly néven lesz ismert. Alexandria, amelyet eredetileg Nagy Sándor alapított, szintén a birodalom egyik jelentős városa. Alexandriában él egy Arius nevű keresztény pap, aki Krisztust kicsit más módon szemléli, mint a többiek. Ennek megértéséhez nézzünk meg egy összefoglalót az írásairól, gondolatairól! Ezt mondja hát az alexandriai Arius: „Ha az Atya nemzette a Fiút, akkor a nemzett [Fiú] létezésének kezdete van. Ebből nyilvánvaló, hogy volt, amikor a Fiú nem volt. Innen szükségszerűen következik, hogy az ő személye a nem létezők közül való.” Megkülönbözteti tehát az Atya lényegét a Fiúétól, aki Krisztusban ölt testet. Ez nagyon ellentmondásos, mivel még saját alexandriai püspöke is egylényegűként kezelte az Atyát és a Fiút. – Ez nem puszta szójáték? – kérdezheted. Olyan, mintha csak szemantikáról lenne szó, ami a szavak jelentésével foglalkozik. Ám a Római Birodalom végén, a középkor kezdetén ez jelentős filozófiai kérdés volt, és időnként politikai vitába csapott át. Ezért Konstantin, aki – ahogy már említettük – megértő volt a keresztényekkel, engedte, hogy elfogadják a kereszténységet, nem örült ennek a vitának, és segíteni akart a keresztények táborának egyesítésében. 325-ben tehát összehívta a niceai (nikaiai) zsinatot, hogy segítsen megoldani ezt a hitvitát, amely az alexandriai Ariusról ariusi vitaként vált ismertté. Érdemes megemlíteni, hogy nem Arius volt az első, aki vitatta, hogy az Atya bizonyos értelemben istenibb, mint a Fiú, mivel ő nemzette a Fiút, tehát már előtte létezett. A vita igazából Arius körül zajlik, mivel ő kifejezetten meggyőzően hirdette ezt a nézetet az Atya és a Jézusban megnyilvánuló Fiú közti kapcsolatról. A niceai zsinaton ott van az egész keresztény világ sok püspöke, ezért ezt tartják az első ökumenikus zsinatnak. Az „ökumenikus" szó a görög „lakott Föld" kifejezésből ered. Értelmezhetjük hát úgy, hogy a lakott Föld egyházi vezetői jöttek össze, hogy egyetértésre jussanak, mit jelent kereszténynek lenni. Az alexandriai Arius azért volt ott, hogy megvédje álláspontját, de az ott lévők többsége nem értett vele egyet. Arius tanait eretneknek nyilvánították, őt pedig száműzték. Annak megerősítésére, hogy nem hiszik, hogy a Fiú más lényegű, mint az Atya, kiadták a niceai hitvallást. Amit itt látunk, a nikaia–konstantinápolyi hitvallásként ismert dokumentum szövege. Ez a nikaiai (v. niceai) hitvalláson alapszik, amely 325-ben született és rövidebb volt, de 381-ben, Theodosius uralma alatt Konstantinápolyban összeül a második ökumenikus zsinat, hogy újból megerősítsék a nikaiai zsinat pár elvét. És amíg ezt olvasom, figyelj azokra szavakra, amelyek igazából azért vannak ott, hogy megpróbálják feloldani az ariusi hitvita ellentmondásait, hogy az ilyen tanok ne kerülhessenek újra elő. „Hiszek az egy Istenben, a mindenható Atyában, mennynek és földnek, minden láthatónak és láthatatlannak Teremtőjében. Hiszek az egy Úrban, Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, aki az Atyától született az idő kezdete előtt.” Tehát nem úgy, mint ahogy Arius állította, hogy volt egy idő, amikor az Atya már a Fiú születése előtt is létezett. Itt az áll, hogy az Atyától született, de az idő kezdete előtt, tehát amióta idő van, a Fiú létezik. „Világosság a világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől. Született, de nem teremtmény: az Atyával egylényegű, és minden általa lett.” Itt megint foglalkozik az Arius által felvetett vitás kérdéssel, amely ariusi eretnekségként ismert, és kijelenti, hogy az Atya és a Fiú egylényegű, egyik sem istenibb a másiknál. „Értünk emberekért, a mi üdvösségünkért leszállott a mennyből. Megtestesült a Szentlélek erejéből Szűz Máriától, és emberré lett. Poncius Pilátus alatt értünk keresztre feszítették, kínhalált szenvedett és eltemették. Harmadnapra feltámadott az Írások szerint. Fölment a mennybe, ott ül az Atyának jobbján, de újra eljön dicsőségben, ítélni élőket és holtakat, és az országának nem lesz vége. Hiszek a Szentlélekben, Urunkban és éltetőnkben, aki az Atyától (és a Fiútól) származik. Itt zárójelben megjegyeztem: „filioque?” „és a Fiú?”, azért, mert bár a nikaiai-konstantinápolyi hitvallásban csupán ez szerepel: „Aki az Atyától származik", később majd látjuk, ahogy az egyház egyre inkább megosztottá válik, Nyugaton bekerül a latin „filioque " szó is, ami azt jelenti: „és a Fiútól". Itt megint felmerül a kérdés, hogyan viszonyul a Fiú az Atyához? Amikor betesszük a filioque-t, azzal azt mondjuk, hogy a Szentlélek az Atyából és a Fiúból is árad, nem pedig csak az Atyából. Ám ezzel később foglalkozunk. Ez nem volt vita tárgya a 4. században, de azzá válik, ahogy elérünk a 6. századhoz, és később. „És hiszek a Szentlélekben, Urunkban és éltetőnkben, aki az Atyától származik. Akit épp úgy imádunk és dicsőítünk, mint az Atyát és a Fiút. Ő szólt a Próféták szavával. Hiszek az egy, szent, katolikus (azaz egyetemes) és apostoli Anyaszentegyházban, vallom az egy keresztséget a bűnök bocsánatára, várom a holtak feltámadását és az eljövendő örök életet. Ámen.” Ez érdekes, mivel úgy tekinthető, mint a keresztény világ egyesülése. Nos, ahogy majd látni fogjuk, ez az egyesülés nem marad meg a következő pár száz évben. Habár Ariust száműzik és hamarosan meg is hal, tanait továbbra is támogatják egyes püspökök, sőt még római uralkodók is. Ahogy az Atya és a Fiú kapcsolatát illető vita folytatódik, beszélünk még a filioque vitájáról is. De talán még ennél is fontosabb, hogy a legnagyobb szerepet az egyház máig tartó megosztottságában talán mégis a hatalmi harc játszotta. Ahogy a késői Római Birodalomról és a Nyugatrómai Birodalom bukásáról beszélünk, és a Bizánci Birodalom kezdetéről, lehet, hogy már észrevetted, hogy itt több nagyon fontos szereplő van. A Nyugatrómai Birodalom bukása után az egyik a bizánci császár, aki magát római császárnak tartja, és aki, ahogy látni fogjuk, nő is lehet. A másik a római pátriárka, a püspök, akit pápaként ismernek. Róma fontos, mert a hagyomány szerint Rómában az egyházat Péter apostol alapította, akit sokan az apostolok közül az elsőnek tekintenek. És természetesen Róma volt a Római Birodalom központja nagyon-nagyon sokáig. Képzelheted hát, hogy a római egyház püspöke, a római pápa, nagyon befolyásos valaki volt. Rajtuk kívül volt még Konstantinápoly püspöke vagy pátriárkája. Konstantinápoly egy másik főváros, a Bizánci Birodalom fővárosa. A következő pár száz évben azt látjuk majd, hogy hatalmi vetélkedés zajlik a három személy, főként a bizánci császár és a római pápa között. A római pápa lassan az egész keresztény világ fejének tekinti magát. Konstantinápoly pátriárkája és a többi keresztény központ püspökei, mint Antiochiáé, Jeruzsálemé és Alexandriáé, egy testület tagjaiként társnak vélik magukat, és nagyobb teret engednek a római pápának vagy római püspöknek, mivel a város igen fontos, és mivel igen jelentős, ahogy a római egyház kialakult. A hatalomért vívott tusakodás a következő pár száz évben egyre összetettebbé válik, ahogy a Nyugat, a hajdani Nyugatrómai Birodalom, vagy annak bizonyos területei, konszolidálódni kezd a germán, igazából frank uralom alatt, és kialakul a német-római császár fogalma, akiről majd akkor fogunk beszélni, ha az idővonalunkon néhány száz évet előrelépünk. Figyeld hát ezt a hatalmi harcot! Olyan teológiai kérdésekről fogunk beszélni, mint a filioque kérdése, az Atya és a Fiú közti kapcsolat, és arról, hogy legyenek-e ikonok, vallási tárgyú képek. Ám mindent egybevetve, ami a nagy egyházszakadáshoz fog vezetni a második évezred küszöbén, az ez a hatalmi harc lesz.