Wilson háborús beszéde – 1917. április 2.

Tisztelt Kongresszus!

Rendkívüli ülésre hívtam össze a kongresszust, mert komoly, nagyon komoly politikai döntéseket kell hozni, amelyeket azonnal meg kell hozni, és nem volna sem helyes, sem alkotmányosan megengedett, hogy meghozatalukért én vállaljam a felelősséget.

Február 3-án bocsátottam hivatalosan önök elé a császári német kormány rendkívüli bejelentését, miszerint február 1-től szándékában áll, hogy félretéve minden törvényi és emberiességi korlátozást, tengeralattjáróival minden olyan hajót elsüllyesszen, amely Nagy-Britannia és Írország kikötőit, vagy Európa nyugati partjait, vagy bármely, Németország ellenségei által ellenőrzött kikötőt a Földközi-tengeren megközelíteni szándékozik. A háború elején úgy tűnt, hogy ez volt a német tengeralattjáró-háború célja, de a császári kormány tavaly április óta némileg visszafogta tengeralattjárói parancsnokait annak az akkor nekünk adott ígéretének megfelelően, hogy személyhajókat nem fognak elsüllyeszteni, és megfelelő módon figyelmeztetni fogják az összes hajót, amelyekre nézve fennáll annak veszélye, hogy német tengeralattjárók megsemmisítik. Amennyiben azok nem tanúsítanak ellenállást, vagy szökési kísérletet nem tesznek, ezzel biztosítják, hogy a hajó legénysége megfelelő esélyt kapjon rá, hogy nyitott csónakjaikba szállva megmentsék életüket. A meghozott óvintézkedések meglehetősen gyengék és véletlenszerűek voltak, amint az a kegyetlen és embertelen harci cselekmények előrehaladtával nyilvánvalóvá vált, mindazonáltal bizonyos mértékű önkorlátozás megfigyelhető volt. Az új rendelkezés azonban minden korlátozást félresöpört. Mindenféle hajót, bármilyen zászló alatt közlekedett, rendeltetéstől, rakománytól, úti céltól, feladattól függetlenül, kíméletlenül, figyelmeztetés nélkül, a fedélzeten tartózkodók segítésének, irántuk való irgalom gondolata nélkül elsüllyesztettek; a baráti semleges államok hajóit a hadviselők hajóival együtt. Még a kórházhajókat és a segélyhajókat is, amelyek segítséget vittek Belgium háború sújtotta, nélkülöző lakosságának, és bár e segélyhajók számára a tiltott területeken való áthaladását maga a német kormány garantálta, és félreérthetetlen azonosító jellel voltak ellátva, azokat az együttérzés és az elvek megbocsáthatatlan figyelmen kívül hagyásával küldték a mélybe.

Egy ideig képtelen voltam elhinni, hogy ilyen dolgokat egy olyan kormány képes elkövetni, amely eddig aláírója volt a civilizált nemzetek humánus gyakorlati szabályainak. A nemzetközi jog megalkotásának alapja az a törekvés volt, hogy olyan törvények szülessenek, melyeket elfogadói tiszteletben tartanak és betartják a tengereken, ahol egyetlen nemzetnek sincs fennhatósága, és ahol a világ szabad útvonalai húzódnak. Igen nehéz lépések során alakultak ki ezek a törvények, meglehetősen gyenge eredményekkel, de végül is megvalósult, ami megvalósítható volt, legalább azt figyelembe véve, amit az emberiség szíve és lelkiismerete megkövetelt. Ezt a minimális jogot a német kormány megtorlási és szükségszerűségi kifogásra hivatkozva félresöpörte, és mivel nem rendelkezett olyan fegyverrel, amelyet a tengeren használhatna, kivéve ezeket, amelyek semmiképpen sem alkalmazhatók, s mivel alkalmazza őket, anélkül, hogy a humánus bánásmód kötelezettségét vagy a világ egyes részei között fennálló emberi kapcsolatok lényegét jelentő kölcsönös megértés iránti tisztelet igényét szem előtt tartaná. Most nem a szóban forgó vagyon elvesztésére gondolok, ami óriási és súlyos, hanem csak a civil kísérők, férfiak, nők és gyermekek életének önkényes és tömeges megsemmisítésére, akik olyan tevékenységeket folytattak, amelyeket mindig, még a modern történelem legsötétebb periódusaiban is ártatlannak és legitimnek kell tekinteni. Az elvett anyagi javak megtéríthetők, de a békés és ártatlan emberek élete nem. A kereskedelmi tevékenység ellen folytatott jelenlegi német tengeralattjáró-háború az emberiség ellen folytatott háború.

Ez háború minden nemzet ellen. Az amerikai hajókat elsüllyesztették, embereink életét elvették, erről mély megdöbbenéssel értesültünk, de más semleges és baráti nemzetek hajói ugyanúgy elsüllyedtek, emberei meghaltak, víz alá merültek. Különbségtétel nélkül. Ez kihívás az egész emberiség számára. Minden nemzetnek magának kell eldöntenie, miként fog válaszolni. A magunk számára választandó döntést kellő józansággal és jellemünkhöz, valamint nemzetünk indíttatásához méltó belátással kell meghoznunk. Az indulatokat távol kell tartanunk magunktól. Indítékunk nem a bosszú vagy a nemzet fizikai erejének győzedelmes érvényesítése lesz, hanem csak a jog, az emberi jog védelme, amelynek csak egyetlen bajnoka vagyunk.

Amikor tavaly február 26-án beszédet mondtam a kongresszusban, úgy gondoltam, hogy elegendő lenne semlegességünkből eredő jogaink fegyverrel való érvényesítése. Jogunk a tengerek használata, az, hogy jogellenes beavatkozásnak ellenálljunk, jogunk, hogy népünket biztonságban tudjuk törvénytelen erőszakkal szemben. De úgy tűnik, a fegyveres semlegesség most kivitelezhetetlen. Mivel a tengeralattjárók valójában törvényen kívüliek, amikor – mint ahogyan német tengeralattjárókat – a kereskedelmi hajózás ellen használják őket, lehetetlen megvédeni a hajókat támadásaiktól oly módon, ahogy a nemzetközi jog feltételezi, hogy a kereskedők megvédik magukat a kalózoktól vagy a cirkálóktól, ha látható hajók üldözik őket a nyílt tengeren. Ilyen körülmények között elővigyázatosságból, s zord szükségszerűségből arra kell törekedni, hogy megsemmisüljenek, mielőtt szándékukat megmutatnák. Azonnali fellépést kíván, amint feltűnnek a láthatáron. A német kormány teljességében tagadja a semlegesek fegyverhasználati jogát a tenger általa kijelölt területein, még azoknak a jogoknak a védelme érdekében is, amelyek védelméhez való jogot még soha egyetlen modern publicista sem kérdőjelezett meg. Ezzel azt sejtetik, hogy a fegyveres őröket, akiket kereskedelmi hajóinkra helyeztünk, törvényen kívülinek fogják tekinteni, és úgy fognak bánni velük, mint a kalózokkal. A fegyveres semlegesség így még a legjobb esetben is hatástalan; ilyen körülmények között és ilyen követelésekkel szemben ez több mint hatástalan; valószínűleg csak azt eredményezi, amit meg akartunk akadályozni; gyakorlatilag biztos, hogy a harcoló feleket megillető jogok, illetve a tevékenység eredményessége nélkül ránt bele minket a háborúba. Egy dolgot nem tehetünk, képtelenek vagyunk megtenni: nem a behódolás útját választjuk, nemzetünk és népünk legszentebb jogait nem hagyhatjuk figyelmen kívül, nem sérthetjük meg. Azok a gonosztettek, amelyek ellen most kiállunk, nem közönséges hibák; ezek az emberi életet alapjaiban fenyegetik.

A megtett lépés ünnepélyes és akár tragikus jellegének és az ezzel járó súlyos felelősségek teljes tudatában, de alkotmányos kötelességemnek a legkisebb kétség nélkül engedelmeskedve javaslom, hogy a kongresszus nyilvánítsa ki, hogy a császári német kormány újabb lépése valójában nem egyéb, mint háború az Egyesült Államok kormánya és népe ellen; hogy hivatalosan fogadja el a hadviselő fél státuszát, melyre rákényszerítették, és hogy tegyen azonnali lépéseket nemcsak az ország hatékony védelmének biztosítására, hogy minden erejét kihasználva és minden erőforrását igénybe véve a Német Birodalom kormányát tárgyalásra bírja és a háború befejezésére kényszerítse.

Hogy ez mit jelent majd, világos. Ez magában foglalja a lehető legmegfelelőbb tényleges együttműködést a Németországgal háborúban álló kormányokkal folytatott tanácsadásban és harci műveletekben, valamint ezzel kapcsolatban a feltételekhez nem kötött pénzügyi hitelek kiterjesztését ezekre a kormányokra annak érdekében, hogy erőforrásainkat, kiegészítve az övéikkel, a lehető legteljesebb mértékben lehessen felhasználni. Ez magában foglalja az ország összes anyagi erőforrásának számbavételét és mozgósítását hadianyagok előállítására és a nemzet felmerülő szükségleteinek a lehető legbőségesebb, ugyanakkor a leggazdaságosabb és leghatékonyabb kielégítésére. Ez magában foglalja a haditengerészet azonnali teljes felszerelését minden tekintetben, de különösen olyan eszközökkel, melyek az ellenség tengeralattjáróinak kezelésére leginkább alkalmasak. Magában foglalja az Egyesült Államok fegyveres erőinek a törvény által háború esetére már előírt azonnali kiegészítését legalább 500 000 fővel, akiket véleményem szerint az általános hadkötelezettség elve alapján kell kiválasztani, valamint a felhatalmazást további azonos létszám növelésre, amennyiben arra szükség mutatkozik, és a megfelelő kiképzésre. Természetesen magában foglalja a megfelelő hitelek rendelkezésre bocsátását is a kormány számára, amennyiben, reményeim szerint, azokat a jelenlegi társadalom méltányosan kialakított adók által képes biztosítani…

Miközben ezeket a dolgokat, ezeket a mélyreható dolgokat tesszük, tisztázzuk és tegyük világossá az egész világ számára, hogy mik az indítékaink és céljaink. Saját gondolatomat nem terelték el az elmúlt két hónap boldogtalan eseményei szokásos és normális medréből, és nem hiszem, hogy a nemzettel kapcsolatos nézeteimet megváltoztatták vagy elhomályosították volna. Pontosan ugyanazokat gondolom most is, amire akkor gondoltam, amikor tavaly január 22-én a szenátushoz fordultam; ugyanazt gondoltam, amikor február 3-án és 26-án beszédet mondtam a kongresszus előtt. Célunk most, mint akkor is, a béke és az igazságosság elveinek érvényesítése a világban az önző és az autokratikus hatalommal szemben, és az, hogy állítsunk össze a világ valóban szabad és önálló népeivel közösen egy ilyen cél- és cselekvésharmonizációs tervet, amely majd biztosítja ezen elvek betartását. A semlegesség már nem kivitelezhető és nem kívánatos, ha a világ békéje és népeinek szabadsága veszélyben van, és ennek a békének és szabadságnak a veszélye abban rejlik, hogy szervezett erővel támogatott autokratikus kormányok léteznek, amelyeket teljes mértékben saját akaratuk irányít, nem pedig népük akarata. Ilyen körülmények között láttuk kihunyni a semlegességet. Egy olyan korszak kezdetén vagyunk, amikor ragaszkodni kell ahhoz, hogy a nemzetek és kormányaik ugyanazokat a magatartási és felelősségvállalási normákat kövessék, mint amelyeket a civilizált államok polgárai.

Mi nem veszekszünk a német néppel. Nem ellenérzést táplálunk velük szemben, hanem együttérzést és barátságot. Kormányuk nem az ő kezdeményezésükre lépett be a háborúba. Ez nem az ő előzetes tudásuk alapján, az ő jóváhagyásukkal történt. Ez egy olyan háború, amit úgy indítottak, ahogy azt a régi, boldogtalan időkben tették, amikor az uralkodók egyáltalán nem konzultáltak a népekkel; a háborúkat a dinasztiák vagy ambiciózus emberek kis csoportjai érdekében provokálták ki és vívták, akik megszokták, hogy embertársaikat bábuként, eszközként kezeljék. Az önálló nemzetek nem lepik el kémeikkel a szomszédos államokat, nem ármánykodnak, hogy kiélezett helyzetet teremtsenek, ami ürügyül szolgálhat nekik csapásmérésre és hódításra. Az ilyen terveket csak titokban lehet sikeresen kidolgozni, ahol senki sem jogosult kérdéseket feltenni. Ravaszul kitalált, megtévesztésre szolgáló vagy agressziós terveket – amelyeket generációról generációra készítenek – csak az uralkodói udvarok magánszférájában vagy egy szűk és kiváltságos osztály gondosan felügyelt bizalmasai árnyékában dolgozhatnak ki, és így kerülhető el napfényre jutásuk. Az ilyesmi szerencsére nem történhet meg ott, ahol a közvélemény parancsol, és ragaszkodik a nemzet minden ügyével kapcsolatos teljes körű tájékoztatáshoz.

A békét célzó elszánt törekvések csak a demokratikus nemzetek partnerségével tarthatóak fent. Egyetlen autokratikus kormányban sem lehet megbízni e tekintetben, vagy abban, hogy betartja szövetségesi vállalásait. Ennek a becsületes felek ligájának, a vélemények partnerségének kell lennie. Az intrika felemésztené életerejét; ha belső körök bármit megtervezhetnének, amit akarnak, és senkinek sem számolnának el tevékenységükkel, akkor széltében-hosszában átszelné a korrupció. Csak szabad népek képesek arra, hogy szándékaikat és becsületüket a közös cél érdekének alávetve alakítsák, és csak ők részesítik előnyben az emberiség érdekeit saját szűk érdekeikkel szemben.

Nem érzi-e minden amerikai, hogy a világ jövőbeli békéjéhez fűződő reményünkhöz hozzájárultak azok a csodálatos és lelkesítő események, amelyek Oroszországban az elmúlt hetekben történtek? Oroszországról tudták azok, akik leginkább ismerték, hogy valójában mindig is demokratikus érzelmű volt, gondolkodásában, népével való viszonyában, amely természetes ösztönüket, az élethez való szokásos hozzáállásukat illette. Az önkényuralom, amely megkoronázta politikai struktúrájának csúcsát, amíg az állt, és amilyen szörnyű volt hatalmának valósága, valójában nem volt orosz eredetű, jellegű vagy célú; most pedig lerázta magáról a hatalmas és nagylelkű orosz nép, mely teljes naiv méltóságában és erejében csatlakozott a világ szabadságáért, az igazságosságért és a békéért küzdő erőkhöz. Íme, egy megfelelő tag a becsületesek ligájába.

Az egyik dolog, amely meggyőzött minket arról, hogy a porosz autokrácia nem volt és soha nem lehet a barátunk, az az, hogy a jelenlegi háború kezdetétől fogva kémekkel árasztotta el gyanútlan közösségeinket, sőt, még kormányhivatalainkat is, és bűnös viszályokat keltettek mindenütt: a nemzeti tanács egységében, az iparunkon belüli és kívüli békénkben és a kereskedelemben. Most már nyilvánvaló, hogy ezek a kémek már a háború kezdete előtt itt voltak; és sajnálatos módon ez nem sejtés, hanem bíróságainkon bizonyított tény, hogy azokat az intrikákat, amelyek nem egyszer veszedelmesen közel kerültek ahhoz, hogy megzavarják a béke és az ország ipari tevékenységét, az Egyesült Államok kormányához akkreditált hivatalos birodalmi kormányügynökök felbujtására, támogatásával, sőt, személyes irányításával végezték. Még ezeknek a dolgoknak az ellenőrzésekor és semlegesítésekor is igyekeztünk a lehető legméltányosabb magyarázatot adni tevékenységükre, mert tudtuk, hogy annak forrása nem a német nép velünk szembeni ellenséges érzésében vagy céljaiban rejlik (akik kétségkívül ugyanúgy nem tudtak az ügynökök tevékenységéről, mint mi magunk), hanem csak egy olyan kormány önző terveiben, amely azt tette, ami neki tetszett, és semmit sem mondott népének. De szerepet játszottak abban, hogy végre ráébresszenek minket, hogy az a kormány semmiféle igazi barátságot nem tartogat számunkra, és arra készül, hogy a saját érdekében fellépjen békénk és biztonságunk ellen. A mexikóvárosi német követnek címzett és elfogott Zimmermann-üzenet beszédes bizonyítéka annak, hogy szándékában áll velünk szemben ellenségeskedést szítani közvetlen határainkon.

Elfogadjuk ezt az ellenséges célú kihívást, mert tudjuk, hogy egy ilyen módszereket követő kormányban soha nem találhatunk barátra; mely szervezett hatalma birtokában, számunkra ismeretlen céljai megvalósítására mindig készenlétben áll, s így nem szavatolható teljes biztonság a világ demokratikus kormányai számára. Most elfogadjuk a szabadság ezen nyílt ellenségének harci kihívását, és ha szükséges, a nemzet teljes erejét arra fordítjuk, hogy megfékezzük és semmissé tegyük igényeit és erejét. Örülünk, hogy most már a megtévesztő színlelés leple nélkül látjuk a tényeket, hogy így küzdjünk a világ végső békéjéért és népeinek felszabadításáért, beleértve a német népeket is, a nagy és kis nemzetek jogaiért és a bárhol élő emberek azon kiváltságáért, hogy életmódjuk és alárendeltségük kérdésében dönthessenek. A világot biztonságossá kell tenni a demokrácia számára. Békéjét a politikai szabadság kipróbált alapjaira kell helyezni. Nincsenek öncélú feladataink. Sem hódításra, sem uralomra nem vágyunk. Nem kérünk semmiféle kártalanítást magunknak, semmilyen anyagi kompenzációt azokért az áldozatokért, amelyeket szabadon hozunk. Csak egyike vagyunk az emberi jogok bajnokainak. Elégedettek leszünk, ha ezek a jogok olyan biztonságossá válnak, amilyenre a hit és a nemzetek szabadsága formálni tudja őket.

S mivel harag és önző célok nélkül harcolunk, és nem törekszünk magunknak bármit is megszerezni, hanem csak azt, amit meg akarunk osztani minden szabad néppel, bízom benne, hogy szenvedély nélküli harcosként fogjuk végezni műveleteinket, és büszke pontossággal tartjuk be a jog és a fair play szabályait, melyekért – valljuk - küzdünk.

Nem szóltam a német birodalmi kormánnyal szövetséges kormányokról, mivel azok nem indítottak háborút velünk szemben, és nem is hívtak ki minket jogunk és becsületünk védelmére. Az osztrák-magyar kormány ugyan elismerte annak a gátlástalan és törvénytelen tengeralattjáró-hadviselésnek a minősítés nélküli jóváhagyását és elfogadását, amelyet a német császári kormány kendőzetlenül elindított, és ezért kormányunk nem fogadhatta Tarnowski grófot, Ausztria-Magyarország császári és királyi kormánya által a közelmúltban e kormányhoz akkreditált nagykövetét; de ez a kormány valójában nem indított háborút az Egyesült Államok polgárai ellen a tengereken, és én, legalábbis jelen pillanatban, elhalasztanám a bécsi hatóságokkal fenntartott kapcsolataink megvitatását. Csak ott lépünk be ebbe a háborúba, ahol egyértelműen rá vagyunk kényszerítve, mert nincs más eszköz jogaink védelmére.

Azért tudunk könnyebben bátor harcosként viselkedni a jog és a tisztesség szellemében, mert indulat nélkül cselekszünk, nem egy nép iránt ellenségeskedve, és nem azzal a szándékkal, hogy bármilyen kárt vagy hátrányt okozzunk nekik, hanem csak fegyveres ellenállást tanúsítva egy olyan felelőtlen kormánnyal szemben, amely figyelmen kívül hagyta az emberiség és a jog szempontjait, és ámokfutásba kezdett. Hadd ismételjem megint, mi a német nép őszinte barátai vagyunk, és semmire sem vágyunk jobban, mint a közöttünk lévő kölcsönös előnyökkel járó bensőséges kapcsolatok mielőbbi helyreállítására – bármily hihetetlennek tűnhet nekik most, hogy ezt szívünkből mondjuk. E barátság miatt viseltük el ezeket a keserves hónapokat jelenlegi kormányukkal – kitartást és türelmet tanúsítva, ami egyébként lehetetlen lett volna. Remélhetőleg ezután is lesz alkalmunk bebizonyítani barátságunkat mindennapi hozzáállásunkban és cselekedeteinkben a német születésű és a német származású, már itt született férfiak és nők milliói iránt, akik közöttünk élnek és részesei életünknek, és ezt büszkén fogjuk éreztetni mindazokkal szemben, akik a próbatétel órájában valóban hűek szomszédjaikhoz és a Kormányhoz. Legtöbbjük olyan igaz és hűséges amerikai, mintha soha nem ismertek volna más állam iránti lojalitást vagy hűséget. Arra biztatjuk őket, hogy álljanak ki mellettünk, hogy győzzék meg és tartsák vissza azon keveseket, akiknek más az elképzelésük és céljuk. Ha hűtlenségre bukkanunk, azt szigorú kézzel kell elfojtani; de ha ilyesmi egyáltalán felüti a fejét, ez csak itt-ott és arc nélkül fog bekövetkezni, kivéve néhány törvényellenes és rosszindulatú esetet.

Szorongató és nyomasztó kötelesség ez, tisztelt Kongresszus, amelynek Önökhöz címzett jelen beszédemmel tettem eleget. Lehet, hogy sok hónapos tűzpróba és áldozat áll előttünk. Félelmetes dolog ezt a nagy békés népet háborúba vezetni, a lehetséges legszörnyűbb és legtragikusabb háborúba; úgy tűnik, maga a civilizáció sorsa függ annak kimenetelétől. De a jog drágább, mint a béke, és harcolni fogunk azokért az elvekért, amelyek mindig a legközelebb álltak a szívünkhöz – a demokráciáért, a hatalomnak alávetettek azon jogáért, hogy a saját kormányuknál hallathassák hangjukat, a kis nemzetek jogaiért és szabadságáért, a jog egyetemes uralmáért a szabad népek ilyen összefogása révén, amely békét és biztonságot hoz minden nemzet számára, és magát a világot végre szabaddá teszi. Egy ilyen feladatnak szentelhetjük életünket és vagyonunkat, mindent, amik vagyunk, és mindent, amink van, azok büszkeségével, akik tudják, hogy eljött a nap, amikor Amerika abban a kiváltságban részesül, hogy vérét és erejét áldozza azokért az elvekért, amelyek megadták neki a boldogságot és a békét, amit kincsként őriz. Isten segedelmével ezt kell tennie.