Blokádok, tengeralattjárók és a Lusitania

Az I. világháború kezdetén a britek a világ legerősebb flottájával rendelkeztek, amit rögtön az előnyükre is tudtak fordítani. Talán emlékszel az előző videókból, Nagy-Britannia azért üzent hadat Németországnak mert az megszállta Belgiumot 1914. augusztus elején. Majd 1914 novemberében Nagy-Britannia az Északi-tenger teljes területét háborús zónává nyilvánította. Ezzel lényegében azt üzente, hogy minden hajó csak a saját felelősségére hajózzon erre, mert megeshet, hogy elsüllyesztik. Különösen nem engedélyezték a csempészáruk szállítását, de az élelmiszert is annak minősítették. Tulajdonképpen ezzel kezdődött a blokád Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia ellen. Ez tehát a központi hatalmak elleni blokád, amelynek komoly következményei lettek a háború eseményeire. A blokád a háború egész ideje alatt folytatódott, és hatására a központi hatalmaknak, különösen Németországnak és az Osztrák–Magyar Monarchiának korlátozásokat kellett bevezetnie az élelmiszerekre. Körülbelül 1000 kcal fejadagról beszélünk. Ha megnézed egy átlagos Big Mac kalóriatartalmát, láthatod, milyen kevés élelmiszer volt ez. Sok becslés van arra, hogy ez milyen következményekkel járt; nyilvánvaló nehézségeket okozott a központi hatalmak számára, hogy hadianyaghoz és efféléhez jusson, de nagyon nehézzé tette az élelmiszer beszerzését is. Vannak becslések, melyek szerint az élelmiszer korlátozások, a beszerzés nehézségei alultápláltsághoz, sőt, éhezéshez vezettek. Egyes becslések szerint több, mint 400 000 civil halálát okozhatta közvetve vagy közvetlenül az alultápláltság vagy az éhezés – ennyi volt a polgári haláleset a központi hatalmak országaiban. Ez tehát elég komoly taktikai húzás volt. A német flotta nem rendelkezett a britekéhez hasonló fölénnyel a tengereken. A legtöbb hadihajójukat Németország partvonala mentén vonták össze, az Északi-tengeren. De a németek is szerették volna akadályozni a britek tengeri kereskedelmét. Felismerték, hogy Nagy -Britannia, szigetország lévén, élelem és más ellátmány tekintetében erősen a kereskedelmétől függ. Így 1915 februárjában a németek a Brit-szigeteket körülvevő vizeket, ezt az egész területet háborús területté nyilvánították. Tehát a Brit-szigeteket övező tengereket, hasonlóan a brit lépéshez, ők is hadiövezetté nyilvánították. Mivel a felszíni flottájuk itt összpontosult, lényegében úgy akarták megakadályozni a Brit-szigetekkel való kereskedést, hogy tengeralattjáró-hadviselést hirdettek meg. Az I. világháború volt az első alkalom, hogy a tengeralattjáró-hadviselés jelentős szerephez jutott. Nagyon kezdetleges tengeralattjárókról van szó, de azért mégis olyan hajókról beszélünk, amelyek képesek voltak lemerülni, és más hajókra torpedókat kilőni. Mindezzel felvázolva a hátteret, ugorjunk előre 1915 májusához. Tehát 1915 májusa. Az RMS Lusitania utasszállítóról lesz szó. Az RMS a Royal Mail Ship [királyi postahajó] rövidítése, mivel leveleket is szállított. Nagy hajó volt. Ha láttad a Titanic c. filmet, ahhoz hasonló hajót képzeld el. New Yorkból indult az angliai Liverpoolba. Látszólag utasszállító hajó volt, de szállítmányozásra is használták. A németek viszont úgy gondolták, hogy a hajó szabad préda számukra, különösen, ha hadianyagot szállító brit hajóról van szó. Abban a New York-i újsághirdetésben, amelyben a Lusitania 1915. május 1-i indulását hirdették, a német nagykövetség elhelyezett egy hirdetést, amit érdemes elolvasni. Azt írják benne: „Figyelmeztetés! Azokat az utasokat, akik az Atlanti-óceánon akarnak átkelni, ezúton emlékeztetjük, hogy hadiállapot áll fenn egyrészt Németország és szövetségesei, másrészt Nagy-Britannia és szövetségesei között; hogy a Brit-szigeteket övező vizek is a hadiövezethez tartoznak; hogy a Német Császári Kormány hivatalos közleményének értelmében a Nagy-Britannia vagy bármely szövetségese lobogóját kitűző hajókat pusztulás fenyegeti ezeken a vizeken, és azok az utasok, akik Nagy-Britannia vagy szövetségesei hajóin utaznak a háborús övezetben, ezt saját felelősségükre teszik. Német Császári Konzulátus.” A dátum 1915. április. Ez tehát az események háttere. A Lusitania 1915. május 1-én futott ki. Május 15-én, pardon, 1915. május 7-én – a 15-ös szám jut egyre csak az eszembe – szóval 1915. május 7-én már majdnem elérte célját, Liverpoolt. Liverpool itt található. 10-15 mérföld távolságra volt Írország partjaitól, amikor találkozott egy német tengeralattjáróval – ez itt egy német tengeralattjáró naszád –, amely megtorpedózta a Lusitaniát. A torpedó becsapódott a hajótestbe, és röviddel ezután hatalmas robbanás történt. Ez a hatalmas detonáció a történelem egyik nagy kérdőjeles eseménye. A hajó elsüllyedt, a legtöbb utasával együtt. Összesen 1959 ember tartózkodott a fedélzeten, utasok és személyzet, közülük 1195-en haltak meg. Voltak más hajók is, amelyeket német tengeralattjárók süllyesztettek el, de ami miatt a Lusitania nagyobb figyelmet kapott, legalábbis az amerikai történetírás szempontjából, az az, hogy 128 amerikai állampolgár is életét vesztette a hajón. El lehet gondolni, hogy ez az esemény sok embert töltött el aggodalommal az Egyesült Államokban. Hogyan történhetett ez meg? Amerikai civilekről van szó. Woodrow Wilson elnök kemény kritikát fogalmazott meg. Csak hogy összefüggéseiben lássuk: a háború kitörése óta – és a háború kevesebb, mint egy éve kezdődött a Lusitania elsüllyesztése előtt – az Egyesült Államok a semlegesség álláspontjára helyezkedett. Nem akart részt venni az európai háborús konfliktusban. Ezzel együtt az Egyesült Államok kereskedelme aránytalanul nagyobb volt a szövetségesekkel, mint a központi hatalmakkal. Hadianyagokat biztosított a szövetségeseknek, legalábbis kereskedett velük, és pénzbeli támogatást is nyújtott. A szövetségeseknek aránytalanul nagyobb hiteleket biztosított, mint a központi hatalmaknak. Tehát a formális semlegessége mellett több közvetett módon kapcsolódott a szövetségesekhez. Woodrow Wilson ezen a ponton még távol akarta tartani az Egyesült Államokat a háborútól – 1915 májusáról beszélünk – tehát lényegében csupán egy kemény figyelmeztetést küldött a Német Császárságnak, követelve a nyilvános bocsánatkérést, és hogy a németek tegyenek lépéseket, hogy hasonló esetek ne történhessenek meg a jövőben. A Német Császárság lényegében eleget tett ennek; szeptember 9-én – ezt felírom az idővonalra, ide –, tehát májusban elsüllyedt a Lusitania, aztán szeptemberben a németek beleegyeztek abba, hogy nem támadnak utasszállító hajókat. Bár a Lusitania elsüllyesztését különösen az amerikai történelemórákon, gyakran említik az USA egyik indokaként a háborúba való belépésre, valójában az esemény után az Egyesült Államok semleges maradt ebben az egész időszakban. Az Egyesült Államok nem is lépett be a háborúba egészen 1917 áprilisáig. Tehát a Lusitania csak egy volt az események sorában, amelyek a hadbalépés előtti években történtek. Ha kicsit előreugrunk az időben, 1916-ban, a következő elnökválasztáson, ahol Wilsont újraválasztották, a kampánya a háborúból való kimaradáson alapult: „Távol tartott bennünket a háborútól.” A Lusitania elsüllyesztése jelentős esemény volt. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy – mivel a németek nem akarták, hogy az USA beszálljon a háborúba a szövetségesek oldalán –, Németország korlátozta, legalábbis 1-2 évig, a tengeralattjáró-hadviselést. Látni fogjuk, hogy 1917 elején a németek ismét agresszívabbak lettek a tengeralattjáró-hadviselésükben, ami az Egyesült Államokat, álláspontjuk szerint, belehajszolta az I. világháborúba. De ezzel együtt, csak a kontextus kedvéért – és gyakran, mikor visszatekintünk történelmi eseményekre, sok minden világosnak, egyértelműnek látszik. Nyilvánvalónak tűnik: ó, igen, hadat kellett üzennünk stb, stb.– Van itt néhány idézet William Jennings Bryantől, Woodrow Wilson külügyminiszterétől. Némelyik kijelentése elég sokatmondó. Az első 1914 szeptemberéből való, tehát a Lusitania-incidens előtt, de már a háború európai kitörése után. Ebben a feljegyzésben, amit Bryan Woodrow Wilsonnak írt, lényegében amellett érvel, hogy miért kell kimaradniuk a háborúból, és miért kellene valamilyen mediátorként fellépve a háború mielőbbi befejezését elérni, a közömbös szemlélő szerepe helyett. Azt írta Wilsonnak: „Nem valószínű, hogy bármelyik fél olyan abszolút győzelmet aratna, ami lehetővé teszi majd, hogy ő diktálhassa a majdani békefeltételeket. De még ha az egyik fél” – és ez itt nagyon érdekes és különösen találó jóslat – „de még ha az egyik fél ilyen egyértelmű győzelmet aratna, ezzel valószínűleg egy újabb háború magvát vetné el. Jobb volna észszerűbb alapokra helyezni a békét.” A másik idézetben – a Lusitanián történt második robbanás körüli kérdőjelekre utalnék most vissza – William Jennings Bryan azt írta: „Azon hajóknak, amelyek csempészárut szállítanak, meg kellene tiltani, hogy utasokat is szállítsanak, mert az ahhoz lenne hasonló, mintha nőket és gyerekeket küldenénk a frontvonalba.” Ez tehát egyike a nagy történelmi kérdéseknek. Ismert volt, hogy a Lusitania könnyűfegyverzetet is szállított. Könnyűfegyverzetet szállított. A németek viszont azt állították, hogy valójában nehézfegyverzetet szállított. Bizonyos mértékig a második robbanás ezt alátámasztja. Volt mindenféle gyanús dolog a Lusitania szállítmányával kapcsolatban. Ugyan azt állították, hogy ezek romlandó áruk voltak, mégsem a hajó hűtött részében szállították őket. Tehát volt rá alap, hogy feltételezzék, tényleg hadianyagot szállítottak. A második robbanás is ebbe az irányba mutat. Még az I. világháború után is a brit haditengerészet többször megpróbálta elpusztítani a Lusitania roncsát, egyesek szerint azért, hogy így megszabaduljon annak a bizonyítékaitól, hogy valójában sokkal több hadianyagot szállított, és talán a németek szempontjából sokkal inkább jogos célpont volt, mint amilyennek beállították. Mindenesetre, ez egy nagyon érdekes incidens volt, nem szükségszerűen kapcsolódott közvetlenül az Egyesült Államok hadbalépéséhez, de része volt az odavezető útnak. A blokádok és német tengeralattjárók támadása civilek ellen, ez az egész olyasmi volt, ami újabb és újabb aggodalommal töltötte el az amerikaiakat.