If you're seeing this message, it means we're having trouble loading external resources on our website.

Ha webszűrőt használsz, győződj meg róla, hogy a *.kastatic.org és a *.kasandbox.org nincsenek blokkolva.

Fő tartalom
Pontos idő:0:00Teljes hossz:19:00

Videóátirat

Mielőtt részletesen vizsgálnánk a kubai rakétaválságot, fontos megérteni a világ helyzetét 1962 októberében. 1959-ben Kubában forradalom zajlik Fidel Castro vezetésével. Ő a kommunista párt vezetője. Kuba most már kommunista állam, az USA partjainak közvetlen közelében. A hidegháború közepén a feltartóztatási politikát folytató Egyesült Államoknak ez nem tetszik. 1961-ben az USA, a CIA és a Kennedy-kormányzat, megkísérli felhasználni a kubai emigránsokat, azokat, akik eljöttek Kubából. Támogatni próbálják őket, hogy megtámadják Kubát a Disznó-öbölnél. De ezt a dolgot nem tervezték meg megfelelően. A kubai emigránsokat, az ellenforradalmárokat, akik megpróbálták elűzni Castrót, csak félszívvel támogatták. És nagy kudarc lett. 1961-ben a Disznó-öbölbeli invázió kudarcba fulladt. Ettől John F. Kennedyt kissé gyengének látszott, ahogy a CIA is. Az amerikai oldalon senki nem tűnt kompetensnek a kudarc miatt. Ne feledjük, hogy ráadásul a hidegháború közepén járunk! Ha megnézzük, mit tett az USA a Szovjetunió határainak közelében: elkezdett rakétákat telepíteni az 50-es évek végétől egészen 1961-62-ig. Közepes hatótávolságú ballisztikus rakétákat telepített Törökországba és Olaszországba. Ide telepítette őket. Ennek az a jelentősége, hogy ezek a rakéták elérhették a Szovjetunió sűrűn lakott területeit mindössze néhány perc alatt, talán 10-20 perc alatt. A legtöbb rakéta 16 percet tudott a levegőben maradni. Amikor mindkét oldalnak volt atomfegyvere, az volt az általános vélekedés, hogy ha gyorsabban eléred a másikat, az nem tud visszavágni, és így talán nem kerül sor egymás kölcsönös elpusztítására. Az volt tehát az elképzelés, hogy a lehető legközelebb telepítsék a rakétákat az ellenséghez, hogy így a lehető leggyorsabban elérjék az ellenfél nagyvárosait és stratégiai célpontjait. A neten könnyen megtalálhatod a kilövőállások pontos helyét, mikor telepítették őket és mikor lettek bevethetők. Ezek voltak Olaszországban, az olasz csizma sarkánál. Ez volt a helyzet, az USA kissé gyengének látszott a Disznó-öbölbeli invázió után. El akarták zavarni Castrót, de nem sikerült. Azért nem sikerült, mert alkalmatlanok voltak. Ugyanakkor, gondolhatod, a Szovjetunió nem örült, hogy az USA ennyire közel telepít rakétákat a nagyvárosaihoz. A rakéták nagyon könnyen elérhették a nagyvárosokat. Most előreugrunk 1962 októberére. Az egész kubai rakétaválság 13-14 napig tart 1962 októberében. Október 14-én az USA U2 kémrepülőgépeket küld Kuba fölé. Ez itt egy U2 kémrepülő. Ilyen képeket készít. Másnap, október 15-én a CIA elemzői megállapítják, hogy ezek rakétáknak tűnnek. Úgy tűnik, hogy ballisztikus rakétákat állítanak fel Kubában. Egyszerre úgy tűnik, hogy a Szovjetunió Kubát használja arra, amire az USA használta Törökországot és Olaszországot: rakétákat telepít a partjaink közelébe. Ezek a ballisztikus rakéták el tudják érni bármelyik nagyvárost az USA keleti partján vagy Közép-Nyugaton. 16-án, két nappal a fotók elkészülte után, – másnap elemzik őket és értesítik a Külügyminisztériumot –, 16-án tájékoztatják Kennedyt, aki összehívja a Végrehajtó Bizottságot – az Executive Committee-t, amit akkor még nem neveztek „ExComm”-nak–, különleges tanácsadók csapatát, amelyben a Nemzetbiztonsági Tanács tagjai és más szakértők agytrösztként próbálták kitalálni, mit kellene tenni a kialakuló válságban. Mert hirtelen létrejött egy állam az USA határai mellett, ami nem kedvükre való, egy kommunista ország, amely elkötelezett a Szovjetunió iránt, hirtelen atomrakétái vannak, amelyek támadó fegyvernek látszanak. Ezeket a rakétákat első csapásmérésre tervezték. Ismétlem: ha Kubából lövik ki őket, meg tudják támadni vagy semmisíteni az USA-t, mielőtt lehetősége lenne megfelelő választ adni. A Kennedy-kormányzat ettől alaposan megijedt. Elkezdtek gondolkodni azon, hogy mit is tehetnének. Kezdetben volt néhány lehetőség. Például fel lehetett volna hívni a szovjeteket, jelezve, hogy ellenükre van a dolog és szereljék le a rakétákat. De valójában nem gondolták, hogy ez a szovjetekre komolyabb hatást gyakorolna. Már csak azért sem, mert ekkor Kennedyt valószínűleg gyengének tartották a szovjetek. Hogy tudjuk, ki vezette ebben az időben a szovjeteket: Hruscsov. (Ez itt Hruscsov). Ő még olyan megjegyzést is tett, hogy szerinte Kennedy fiatal, talán naiv és talán túlságosan intellektuális ahhoz, hogy helyt álljon a „ki mer többet” játékban. Az USA tehát úgy érezte, hogy erősnek kell mutatkoznia. Ezért a reális opciók a következők voltak: esetleg Kuba blokádja, amely lehetett mindenre kiterjedő, egy gazdasági blokád. Ezt azonban háborús cselekménynek tekintik, mivel nagy mértékben kiéheztet egy országot. Az USA másik lehetősége – mivel elfogadhatatlannak tartották, hogy ott legyenek a rakéták, amiket Kubából lehet kilőni –, a másik lehetőség a rakétakilövők légi úton történő támadása lett volna. A legszélsőségesebb művelet pedig Kuba megtámadása lett volna. Ez nyilván megfelelt az USA általános érdekének, hogy ne legyen kommunista rendszer ilyen közel a határaihoz. Kennedy és csapata tehát ezeket mérlegelte. Ezekben az első napokban, a tanácsadók többsége azt javasolta Kennedynek, hogy indítson általános támadást Kuba ellen. Úgy vélték, ez az egyetlen dolog, amit a szovjetek komolyan vennének, megmutatná, hogy az USA komolyan veszi a dolgot. Nem gondolták, hogy a Szovjetunió harcba bocsátkozna Kubában, ilyen messze a saját határaitól. De Kennedy, aki valószínűleg nagyon észszerűen gondolkodott, felismerte, hogy lehet, hogy a szovjetek nem tesznek semmit Kubában, megengedik, hogy az amerikaiak elűzzék Castrót és új rendszert segítsenek hatalomra. De esetleg visszavágnának, sőt, valószínű, hogy visszavágnának Európában, nevezetesen Berlinben, valószínűleg egész Németországban. Csak azért, hogy a rakétákat (az amerikaiak) eltüntessék Kubából, lehet, hogy sok mindent feláldoznánk Európában. Sőt, bármiféle konfliktus az USA és a Szovjetúnió között könnyen atomháborúvá eszkalálódhatna. Ezek voltak tehát a lehetőségek. Az USA a legmagasabb készenléti állapotba kerül. Bármelyik fenti helyzetre felkészül, mert nem tudják, mi fog történni. A hadsereg, a légierő és a haditengerészet mozgósít. Néhány órán belül bármelyik lehetőség bekövetkezhet. 22-ére feláll a Nemzetbiztonsági Tanács Végrehajtó Bizottsága. – Ekkor válik olyan hivatalos csoporttá, amely ebben a minőségében ad tanácsot az elnöknek. – 22-én Kennedy végül bejelenti, hogy mi az USA álláspontja azzal kapcsolatban, ami történik. Ezelőtt – hogy tisztán lássunk –, még 18-án, találkozott a külügyminiszterrel, a szovjet külügyminiszterrel, Andrej Gromikóval. (Biztos, hogy rettenetes a kiejtésem). Ez volt az első alkalom, hogy Kennedy azzal szembesíti őket, hogy ott vannak a támadó fegyvereik, Gromiko pedig kitartóan állítja, hogy védelmi fegyverekről van szó. A legtöbb ember számára a védelmi fegyver a föld-levegő rakéta, olyan, amely megakadályozza a repülőket, hogy bombázzanak. De nem föld-föld rakéták, amik megtámadhatnak egy országot. De látni fogjuk Hruscsov későbbi leveleiből, hogy talán tényleg valahogy védelminek tekintették ezeket a rakétákat. De szaladjunk előre! Ez 18-án történt, Kennedy és az USA csalódott az oroszokban, mert az amerikaiak bizton állították, hogy tudnak a rakétákról, de Gromiko azt hangoztatta, hogy ezek csak védelmi fegyverek, nincs ok aggodalomra, nem kell ennyire komolyan venni. 19-én az USA rendkívüli készenléti állapotot vezet be. Elkezd gondolkodni valamennyi opcióról. 22-én: hivatalosan létrejön a Bizottság, de még fontosabb, hogy Kennedy beszédet mond és közli az USA álláspontját. Felolvasom: „Hogy megállítsuk ezt az offenzív konstrukciót, szigorú vesztegzár alá helyezünk minden támadó katonai felszerelést, amely Kubába irányul. Minden Kubába tartó hajót, induljon bármely országból vagy kikötőből, ha támadó fegyvert szállít, visszafordítunk. Ha kell, a vesztegzárat kiterjesztjük másfajta rakományra és szállítóeszközre. De jelenleg nem vonjuk meg a létszükségleti cikkeket, ahogy a szovjetek megpróbálták Berlin 1948-as blokádjakor.” Tehát a Kennedy-kormányzat álláspontja kicsit árnyaltabb lett. Úgy vélték, nem kezdeményezhetnek általános blokádot. Egyrészt, mert az háborús cselekmény, másrészt mert nagymértékben embertelen. Miért éheztetnék a kubai népet? Inkább megszűrik majd a Kubába menő rakományokat. Csak azt fogják megállítani és megvizsgálni, ami gyanús, hogy fegyvert tartalmaz és csak az ilyen hajókat fogják visszafordítani. De aztán 24-én érkezik egy távirat Hruscsovtól, ami így szól: „Ha hideg fejjel nézik a kialakult helyzetet, nem adva teret a szenvedélyeknek, megértik, hogy a Szovjetuniónak el kell utasítania az USA önkényes követeléseit, és a Szovjetunió a blokádot agressziónak tekinti és utasítania fogja hajóit, hogy ne vegyenek róla tudomást.” Kezd tehát kialakulni a „ki mer többet” játék. Az USA számára a helyzet elfogadhatatlan. Meg fogják akadályozni, hogy fegyvereket szállítsanak Kubába. 24-én Hruscsov viszont kikéri maguknak, hogy az amerikaik megmondják, mit tegyenek. Emögött az van, hogy persze, az amerikaiak már telepítettek rakétákat Olaszországban és Törökországban, tőlük nem messze. Hogy merészelnek – szerintük blokádot, az USA szerint vesztegzárat – hirdetni. Ez agresszió, és nem fogják figyelembe venni. Mindkét fél álláspontja nagyjából az, hogy nem érdekli, a másik mit csinált, ő azt teszi, amit tennie kell. És az egész idő alatt mindkét fél feszült, a világ az egyiket vagy a másikat támogatja, nyilatkoznak arról, mi helyes és mi nem. Nagyon közel kerülünk egy nagyon komoly összecsapáshoz a Szovjetunió és az USA között. Elolvashatod Robert Kennedy Tizenhárom nap című könyvét, van egy Tizenhárom nap című film is, ami valójában nem a könyv alapján készült. De mindkettő beszámol arról, ami ebben az időszakban történt. Aztán előreszaladunk 25-ére, és Kennedy válasza: „Ezek támadó fegyverek, és úgy kell reagálni rájuk, ahogy bejelentettem. Remélem, az Önök kormánya megteszi a megfelelő lépést a korábbi helyzet visszaállítására.” Tehát azt mondja, hogy muszáj így cselekedniük, mert ezek támadó fegyverek és nem tűrhetnek ilyen fegyvereket ennyire közel az USA határaihoz. Szintén 25-én, bár a vesztegzár érvényben van, megpróbálják azt áttörni. Az USA elkezd ellenőrizni egyes hajókat. Megpróbálnak ellenőrizni egy megszökött hajót. A szovjetek, bár szóban a „Ki mer többet” játékot űzik, visszalépnek. 14 hajót fordítanak vissza. Joggal feltételezhetjük, hogy azon a 14 hajón volt valamiféle fegyverzet. Bár nyilvánosan mindenki az erejét fitogtatja, a kulisszák mögött kicsit enyhülnek az álláspontok. Aztán előreszaladunk 26-ára, amikor Hruscsov elküldi első javaslatát. Ez érdekes. Mert Hruscsov fejében... – Lenyűgöző olvasni ezt a levelet Viszonylag hosszú levél, nem fogom az egészet elmondani, de ezen a linken megtalálod. Lenyűgöző levél. Talán készítek egy egész videót, amiben csak ezt a levelet olvasom fel. – A védelmi és a támadó fegyverek különbségéről beszél. Hallgatólagosan beismeri, hogy a rakéták ott vannak. Hogy nem olyan ártalmatlan fegyverek. De ebben a levélben úgy árnyalja, hogy védelmi fegyverként használná őket. Az az álláspontja, hogy az USA már megpróbálta egyszer eltávolítani Castrót. De ők Castrót szövetségesüknek tekintik. Úgy vélik, a fegyverek telepítése miatt kevésbé valószínű, hogy az amerikaik el tudják majd távolítani Castrót, mert tartani fognak ezektől a fegyverektől. Hruscsov úgy állítja be, hogy nincs szándékukban támadni a rakétákkal, ha nincs rá okuk. Csak azért telepítik őket, hogy megvédjék egyik szövetségesüket. Azt mondja, ez az ok. Ez volt az eredeti ok, hogy odatelepítették a fegyvereket. Valami olyasmit mond, hogy a Disznó-öbölbeli eseményekkel az USA lőtt elsőnek. A szovjetek most védik [Kubát]. Ez lehetett a magyarázat. Egy másik magyarázat arra, hogy miért tették – és valószínűleg ez a stratégiai magyarázat – az, hogy mivel az USA-nak már voltak a Szovjetunióra irányuló rakétái Törökországban és Olaszországban, a Szovjetunió egyenlőséget akart. Ezért az USA közelébe akartak rakétákat telepíteni a Szovjetunió szövetségesénél. 26-án tehát Hruscsov első, táviratban küldött javaslata így szól: „Ha az USA elnöke és kormánya biztosít arról, hogy az USA nem fog részt venni...” - tehát „biztosít arról”.... (Ezt más színnel húzom alá.) „biztosít arról, hogy az USA nem fog részt venni egy Kuba elleni támadásban és másokat visszafog az ilyen akcióktól” – valószínűleg a kubai emigránsokat –, „....ha visszavonnák a flottáikat, az mindent azonnal megváltoztatna. Fidel Castro nevében nem beszélek, de úgy gondolom, hogy ő és a kubai kormány kihirdetné a leszerelést és felhívná a népet, hogy térjenek vissza a békés munkához. És akkor...” – Tudod, a kommunisták mindig szeretnek a munkáról beszélni. – „És akkor eltűnik a fegyverzetek kérdése is, mert ha nincs fenyegetés, a fegyverek csak mindenkinek terhet jelentenek.” Ebben a táviratban érkezett első javaslatban lényegében azt mondja: Ha az USA megígéri, hogy nem támadja meg Kubát, ha biztosítja arról, hogy nem támadja meg Kubát, akkor mindent visszacsinálnak. Eleget tesznek az amerikaiak kívánságainak. Ebben a helyzetben valóban úgy tűnik, a rakétákkal a fő céljuk az volt, hogy megvédjék Kubát, hogy az USA ne próbálja elűzni onnan a kommunistákat. A következő napon azonban Hruscsov rádióbeszédet mond, amiben kissé változtat a stílusán. Most azt mondja, hogy csak akkor fordítják vissza a kubai helyzetet, ha az USA elviszi rakétáit Olaszországból és Törökországból. Kicsit zavaros üzeneteket küld. Az első üzenete kicsit puhább volt: ha az USA megígéri, hogy nem támadja meg Kubát, akkor ők kivonulnak Kubából. A második üzenet viszont arról szól, hogy csak akkor viszik el Kubából a rakétáikat, ha az USA is elviszi az övéit Olaszországból és Törökországból. És aznap egy újabb U2 kémrepülőt lőnek le Kuba fölött. Ekkor a két hadsereg felhúzott ravasszal áll szemben, valóban ijesztő helyzet. Ezt ott helyben egy szovjet parancsnok okozta. Hruscsov nem akarta, hogy ez történjék. A világ szerencséjére az USA ezt önmagában nem használta fel arra indokul, hogy háborúba lépjen. Véletlennek tudták be. Ha megint előfordul, akkor háború lesz. Szerencse, hogy ez nem váltott ki azonnali háborút a szovjetekkel. A Kennedy-kormányzat kérdése az maradt: A kettő közül melyik volt a szovjetek valódi követelése? Vajon az utóbbi volt a jelentősebb? Vagy mindkettőt követelik? 27-én ezért úgy határoztak, úgy tesznek, mintha nem is tudnának a második követelésről, amelyik többet kért, és csak az első követelésre válaszolnak. Kennedy tehát, egyetértve Hruscsovval, azt mondta, hogy teljesítik az első kérést: nem támadják meg Kubát, ha a szovjetek eltávolítják a rakétákat. Ekkor az történt, hogy Hruscsov kínos helyzetbe került – mert ez olyasmi volt, amit ő javasolt, ám a másik kéréséről nem vettek tudomást. A háttérben abban állapodtak meg, hogy hivatalosan elfogadják az első javaslatot, de nem hivatalos úton a Kennedy-kormányzat kijelentette, hogy egyetértenek az olaszországi és törökországi rakéták ügyében. Ez nem része a megegyezésnek, de értik a szovjet álláspontot, valószínűleg el fogják távolítani őket. A szovjetek ebben az időben nem tudták, hogy az amerikaiak azt tervezik... Ezek a rakéták ekkor már nagy mértékben elavultak, mert az USA-nak akkor már voltak tengeralattjáróról kilőhető Polaris rakétái. Nyilvánvaló, hogy a tengeralattjárók közelebb kerülhetnek a műveletekhez és nehezebben követhetők nyomon. Nem lehet őket megfigyelni és így tovább. Az USA tehát beleegyezett. De titokban. A lényeg, hogy egyik fél sem akart úgy feltűnni, mint aki visszakozott. Egyik fél sem akart gyengének látszani. De 28-án végre megegyeztek. Így nyilvánosan az első Hruscsov-javaslatot fogadta el mind Hruscsov, mind az USA. Hruscsov beleegyezett, hogy eltávolítja... hogy nem küld több fegyvert és leszereli az ott lévőket. Az amerikaiak pedig beleegyeztek, hogy nem támadják meg Kubát. Gondolhatod, ki volt itt az igazi győztes. Az igazi győztes valószínűleg Fidel Castro volt, mert egész idő alatt attól rettegett, hogy az USA újabb támadást tervez ellene. Most pedig, legalábbis nyilvánosan azt mondják, hogy nem támadhatják meg. Ha megtennék, akkor megszegnék a szavukat. Titokban pedig, titokban az USA beleegyezett, hogy elviszi rakétáit Törökországból és Olaszországból. Nem akarták ezt nyilvánossá tenni, mert akkor gyengének tűntek volna. Úgy tűnt volna, hogy a szovjetek végre tudták hajtani ezt az agresszív műveletet. És ezáltal valamit kipréseltek az USA-ból. Tulajdonképpen ez volt a valóság. Képesek voltak rá. Ezzel az akcióval el tudták vitetni a rakétákat Törökországból és Olaszországból. Az USA azonban erősnek akart látszani. Kennedynek – mindig közeledik egy választás –, különösen a Disznó-öböl után, erős vezetőnek kellett látszania. Bizonyos mértékig ez Hruscsov érdeme volt. Félretette a büszkeségét, nyilvánosan úgy tüntette fel, hogy veszített a tárgyaláson. A nyilvánosság előtt azt mutatta, hogy semmit nem kapott cserébe a visszakozásért. Valójában azonban igen, csak nem feltétlenül ismerték el az érdemét. De ez nagy dolog volt. Mert ekkor került a Szovjetunió és az USA legközelebb a szakadék széléhez a hidegháború alatt.