If you're seeing this message, it means we're having trouble loading external resources on our website.

Ha webszűrőt használsz, győződj meg róla, hogy a *.kastatic.org és a *.kasandbox.org nincsenek blokkolva.

Fő tartalom
Pontos idő:0:00Teljes hossz:11:07

Videóátirat

Adolf Hitler katonai pályafutása az I. világháborúban kezdődött. Ordonáncként teljesített szolgálatot a nyugati fronton. Egy sor kitüntetést kapott. A legtöbb forrás szerint itt megtalálta életcélját. Megtalálta helyét a hadseregben és megtalálta életcélját magában a háborúban. De 1918-ban véget ért a háború. Először lemondott a császár, aztán színre lépett az új kormány, köztársasági erők vették át a hatalmat, majd novemberben aláírták a fegyverszüneti egyezményt az antanttal. Mindez nem volt ínyére Hitlernek. Sőt, úgy általában a német hadseregnek sem. Az ő szemszögükből, a meglehetősen önáltató elképzeléseik szerint Németország megnyerte volna a háborút, ha nem támadják őket hátba a „novemberi árulók”, vagyis akik hatalomra kerültek a császár lemondása után. Ez az úgynevezett „tőrdöfés” elmélet azokra utalt, akik átvették a hatalmat és aláírták a fegyverszünetet. Ezt nem csak a Hitler-féle egyszerű emberek hitték, de a hadsereg magas rangú tisztjei is. Például (az itt látható) Ludendorff tábornok egyike azoknak – a másik pedig Hindenburg tábornagy – akik a német hadsereg vezetői voltak. Ludendorff maga is hitt a tőrdöfés elméletben. Hitte, hogy győztek volna, ha nem kötik meg idejekorán a fegyverszüneti egyezményt, ha a „novemberi árulók”, akik átvették a hatalmat, nem írják alá azt. Majd beköszöntött 1919. A Hitler-féle emberek szemében a dolgok még rosszabb fordulatot vettek. Megkötötték a versailles-i békét, amely a világháború minden felelősségét a németekre hárította. Hatalmas jóvátételt kellett fizetniük még nyersanyag formájában is. Az egykori Német Császárság jókora részét vagy az antant hatalmak kapták, vagy új államok formálódtak belőlük. Hivatalosan megalakult a weimari köztársaság. Azért hívjuk weimari köztársaságnak, mert az új német alkotmányt Weimar városában készítették el. Ez pedig lefektette az országban a parlamentáris demokrácia alapjait. Emiatt hívják köztársaságnak. De azért egy kissé különös parlamenti demokrácia volt ez. Jókora döntési jog került a közvetlenül megválasztott elnök kezébe, aki így jelentős hatalommal rendelkezett főleg vészhelyzet esetén. Ennek jelentősége később mutatkozott meg, mikor Hitler hatalomra került, nagyjából egy évtizeddel ezután. De ekkor, 1919-ben Hitler még nem tartott ott. Nagyon elégedetlen volt a háború befejeztével. A hadseregben maradt, és katonaként azt feladatot kapta, hogy épüljön be a Német Munkáspárt sorai közé és kémkedjen. Ennek a pártnak a rövidítése németül DAP. Magyarul Német Munkáspárt. Hitlernek viszont megtetszett a Német Munkáspárt, mely szélsőségesen nacionalista elveket vallott. Ez a szélsőséges nacionalizmus a német faj felsőbbrendűségét hirdette, ami egybevágott azzal az elmélettel, hogy megnyerték volna a háborút, ha nem támadják őket hátba. Emellett a párt egyszerre volt antikommunista, antikapitalista, kisebbség-ellenes és legfőképp zsidóellenes. Ezek az eszmék mind-mind Hitler kedvére valók voltak. Csak a tisztánlátás végett: amikor szélsőségesen nacionalista csoportokról beszélnek, gyakran szélsőjobboldalinak nevezik őket. Ez némi helyreigazításra szorul, mert a jobboldali ideológiát gyakran nagymértékben kapitalistának is tekintik. De a szélsőségesen nacionalista csoportok szemében a nemzet, a faj az, ami meghatározza a népet, minden más szempont felett. Tehát igen, a DAP kommunizmus-ellenes volt. Ellenezte a javak egyenlő elosztását. A kommunisták nem hittek a társadalmi osztályokban, szerintük az egyéneknek minimális tulajdonnal szabad rendelkezniük. A Német Munkáspárt nem ezt vallotta. Éppen ellenkezőleg. De a korlátozások nélküli kapitalizmust sem támogatták, főleg akkor, ha az akadályokat gördíthet a nemzeti érdekek elé. Hitlert mindez teljesen elbűvölte és 55. tagként belépett a pártba. Ekkor még ez a párt nagyon-nagyon kicsi volt. De most szaladjunk előre 1920-ig. 1920-ra a párt vezetősége felfigyelt Hitlerre. Feltűnt nekik, hogy ha Hitler vitába szállt valakivel, akkor az emberek odafigyeltek, és hogy milyen kiváló szónok volt. Ezért megengedték, hogy egyre több beszédet tartson. Így egyre nőtt a tekintélye. Hogy a párt növelje vonzerejét, elsősorban a nacionalista szellemű emberek között, nevet változtattak. A Német Munkáspárt névhez hozzácsapták, hogy nemzeti szocialista, vagyis Nemzetiszocialista Német Munkáspárt lett az új nevük, röviden NSDAP. A nacionalista szó német kiejtéssel ejtve, valahogy úgy hangzik, hogy „nációnáliszt”. Amit ha lerövidítünk, megkapjuk azt a szót, ahogy magukat nevezték: nácik. Maga Hitler tervezte a nácik logóját, amely magában foglalta ezt a jelet, amit itt láthattok, a szvasztikát vagy horogkeresztet. Érdemes szót ejteni a szvasztikáról, mert nagyon groteszk módon használták fel ezt az ősi jelet. Hitler és a nácik egész mitológiát költöttek arról, hogy a német nép az árják leszármazottja, illetve ők az árja nép legtisztább vérű példányai. Az árják az a magasabb rendű emberi faj, amelynek a civilizáció valamennyi vívmányát köszönhetjük. Ez nagy tévedés volt, mert létezett ugyan egy ősi árja nép, de az ő legközelebbi leszármazottaik a perzsák és az indiaiak. A valóságban ez a szvasztika szimbólum Hindu templomokban gyakran látható, és semmi köze nincs ahhoz, amivel a nácizmus miatt manapság kapcsolatba hozzák. Valójában a jószerencse ősi Hindu szimbóluma. Csak a nácik lenyúlták. Számukra nagyon fontos volt, hogy legendát kerekítsenek a faji felsőbbrendűség köré és még egy saját jelképet is fabrikáljanak, szemben például a kereszttel, ami vallási szimbólumként szolgál. Bárki magáénak vallhatja a kereszténység elveit, és tarthatja magát kereszténynek. De a horogkereszt, legalábbis Hitler és a nácik felfogása szerint, egy faji jelkép volt. Ez képviselte a felsőbbrendű fajt. Ha pedig az ő népük felsőbbrendű, akkor Németország minden bújáról-bajáról a közéjük furakodott, tisztátlannak tekintett fajok, például a zsidók, és a szintén beszivárgott tisztátlan eszmék, mint például a kommunizmus tehetnek. Hitler egyre nagyobb megbecsülésnek örvendett a párton belül, a párttagok száma pedig egyre növekedett. Bár 1921-re kialakultak bizonyos ellentétek a párton belül, páran kiválással fenyegetőztek. Ekkor Hitler azt mondta, ha ez megtörténik, akkor ő is kilép a pártból. Ekkor vették csak észre, hogy mennyire értékes számukra, hogy a párt valószínűleg szét fog esni, ha Hitler távozik. Ezért pártelnökké választották. Hitler magához ragadta az irányítást, ő lett tehát a náci párt elnöke. Ekkorra már nagy ismertségre tett szert különböző fórumokon. A náci pártnak több ezres tagsága volt már, bár még mindig viszonylag kis csoportosulásnak számított. Ekkor kezdtek rosszabbra fordulni a dolgok a weimari köztársaságban. Beütött a hiperinfláció. A kormány egyre több papírpénzt nyomtatott, a gazdaság gyenge volt, igyekeztek fizetni a jóvátételt... Amivel szembesültek – és ez volt a világtörténelem egyik legdrámaibb hiperinflációja – hogy a pénzük értéke 1919-től és 1923-ig nem ezred, milliomod vagy milliárdod részére csökkent, hanem billiomodára. Vagyis gyakorlatilag értékét vesztette. Majd 1922-ben... – Tulajdonképpen a hiperinfláció végigkísérte ezt az időszakot, majd 1922-ben és 1923-ban pedig végképp elszabadult. – 1922-ben Mussolini hatalomra került Olaszországban. Méghozzá a „Rómába menetelés”, vagyis Róma szimbolikus elfoglalása után. Mussolini a fasizmus híve volt, a mozgalom nevéből származik a fasiszta szó. A Nemzeti Fasiszta Párt tagja volt. A fasizmus eszméi nagyon hasonlítottak a nácizmushoz. Elemei a szélsőséges nacionalizmus, a faji felsőbbrendűség, és az erősen központosított kormányzás. Hitlerre mindez roppant inspiráló hatással volt. A weimari köztársaság gazdasági gondokkal küzdött, mindenféle csoportok, köztük a kommunisták is puccskísérletekkel próbálták megszerezni a hatalmat, de egyiküknek sem sikerült. Egyre nőtt a bizonytalanság. Szaladjunk előre az időben 1923-ig. Az infláció egyre fokozódott, annyira rossz volt, hogy már rosszabb nem lehetett. A pénz elértéktelenedett, a gazdaság zuhanórepülésbe kezdett. Mindezeken túl, mivel Németország nem tudta tovább fizetni a jóvátételt Franciaországnak, a franciák elfoglalták a Ruhr-vidéket. Franciaország tehát elfoglalta a Ruhr-vidéket. Idézzük csak fel a versailles-i béke feltételeit: a Saar-vidéket már megkapták a franciák. Minden kőszenét, amit csak kibányászhattak, Franciaországba szállították. A Ruhr-vidék volt a másik jelentős szén- és acéltermelő terület. És most jöttek a franciák és elfoglalták, elkergették a polgári lakosság jó részét, a munkásokat arra kényszerítették, hogy folytassák a termelést a bányákban és gyárakban, de mindent, amit megtermeltek, Franciaországba szállították. Ez tovább bénította a gazdaságot, és egyben roppant megalázó volt. A versailles-i béke feltételei a németek, főleg a nacionalista érzelmű németek számára már eleve borzasztó csapást jelentettek. Ezt most még tetézte egy újabb megaláztatás a franciák részéről. És már nem csak a nacionalisták érezték így. Az egész német népet nagyon-nagyon-nagyon dühítette mindez. Tovább szította a kedélyeket a szélsőségesen nacionalista csoportok, mint például a nácik köreiben. Tovább tüzelte őket. A becslések alapján év elején a taglétszámuk már túllépte a 10 000 főt, majd többszörösére nőtt. Az év második felére, úgy becsülik, 40-55 000 tagja volt a náci pártnak. És ez csak a regisztrált párttagok száma, de ott voltak még a nem párttag szimpatizánsok is, akiknek száma szintén egyre nőtt. A következő videóban látni fogod, hogy 1923 végére Hitler úgy érzi, eljött az ő ideje. Mussolini példája inspirálja, a gazdaság hanyatlik, a német népet ismét megalázták a franciák, és főleg mert pártja, a náci párt egyre nagyobb népszerűségnek örvend.