Kollektív ismeretszerzés

Sok minden megkülönbözteti az embereket más fajoktól. Leginkább azonban valószínűleg az különbözteti meg az embert az állatvilágban található legközelebbi rokonainktól is, hogy az emberek képesek közösségként ismereteket szerezni. Ahhoz, hogy ezt megértsd, gondolj arra, hogyan kommunikálnak legközelebbi állatrokonaink, a csimpánzok. Vegyünk egy csimpánzt, aki élete során számos tapasztalatot szerez. Meg tud tanulni szerszámokat használni, kezelni, sőt – ki tudja – akár szerszámokat készíteni is. Mondjuk, fog valahol egy ágat, leszedi róla a leveleket, majd arra használja, hogy egy lyukból hangyákat szedjen ki vele. Mindezt megtanulja élete során. A csimpánzok balszerencséjére – vagyis a csimpánzok szerencséje, hogy amit tanultak, meg tudják tanítani csoportjuk más tagjainak, akik gyakran az utódaik. Balszerencséjükre azonban meglehetősen szegényesen tudnak csak egymással kommunikálni. Ezért a csimpánzok alapvetően mutogatással tudnak tanítani, nem mutogatással és beszéddel, csak mutogatással. És mivel ez nem precíz vagy pontos és nem is hatékony kommunikációs módszer, azokat a részleteket, amiket a csimpánz élete során megtanult, nem tudja teljes egészében továbbadni a következő generációnak vagy a környezetében élő csimpánzoknak. Így hatalmas az energiaveszteség. Amit egyáltalán tovább lehet adni, azok maguk a mozdulatok vagy az, ami az adott pillanatban látható. Minden egyebet, amit a csimpánz esetleg megtanul – például, hogy az év melyik szakában érdemes ezt vagy azt csinálni, bár ezt talán érzékeltetni tudja azzal, hogy a megfelelő évszakban mutatja meg –, de más részleteket, azt, hogy hogyan kell valamit megfogni vagy megcsavarni csak megmutatni tudja. Nem tudja egészen pontosan leírni. A tapasztalat, az információ tehát elvész. Így minden egyes állat az élete során kénytelen ugyanazt újra megtanulni. Amikor pedig közölni akar erről valamit, ugyanebbe a problémába ütközik. Nehéz valamit közölni a rendelkezésére álló módszerrel, ami csupán annyi, hogy megmutatja a többi csimpánznak, hogy mit csinált. Tehát megint itt az információveszteség. Ilyen körülmények között minden generációra jellemző, hogy hiába tanul meg valamit egy csimpánz az élete során, és hiába képes ennek egy részét a többiekkel közölni, az effajta kommunikációval sok információ és részlet elvész. Így a csimpánzok soha nem tudják felhalmozni a tudásukat és az ismereteiket. Az emberek viszont rendelkeznek valamivel, amit jelrendszernek hívunk, mindjárt rátérek erre. Nyugodtan állíthatjuk, hogy az emberi nyelv jóval pontosabb és jóval hatékonyabb a mutogatásnál. Képzeld csak el, hogy úgy kellene valamit megtanulnod, hogy szóban nem tudsz kommunikálni, csak abból, hogy meg kellene figyelned, hogy más hogyan csinálja. Akkor megértheted, hogy mennyire nehéz a csimpánzoknak egymást tanítaniuk. Az embereknek azonban van egy olyan jelrendszerük, amely rendkívül pontos és rendkívül hatékony kommunikációt tesz lehetővé. Így két ember sok mindent tud közölni egymással. Talán nem tudnak minden egyes részletet és tapasztalatot továbbadni, de mindenesetre nagyobb részüket igen. Itt most ezt lerajzolom. Tehát tovább adja tudása jó részét egy másik embernek, aki talán a gyermeke, vagy talán a törzs vagy a csoport egy másik tagja. És akkor ez a másik ember rájöhet újabb dolgokra. Képes arra, hogy építsen arra a tudásra, amit az előző generációtól örököl vagy egy másik embertől kap. Majd előállhat a saját pontosításaival vagy újításaival. Ő itt szintén előállhat a saját pontosításaival és újításaival. És mivel jó a kommunikációs rendszerük, ő itt továbbadhatja ennek azt, amit tanult, méghozzá a tanultak jókora részét. Talán nem az egészet, de talán egy elfogadható részét. Pontosan el tudja mondani, hogyan csinál valamit, hogy melyik évszak a legmegfelelőbb erre, hogy mikor nem érdemes ezzel foglalkozni, hogyan kell megtervezni a jövőt, és mi ennek az új ismeretnek a forrása. Így tehát – az erőteljes kommunikációs rendszernek, a pontos és hatékony kommunikációnak köszönhetően – kialakul az embercsoport, illetve később az emberi civilizáció kollektív emlékezete. A csimpánzok esetében minden generációnak, minden egyes csimpánznak újra kell tanulnia mindazokat az ismereteket, amelyeket más csimpánzok az előző generációkban esetleg már megszereztek. Nem képesek arra, hogy továbblépjenek vagy számottevően építsenek a korábbiakra. Az emberek a megtanult információk és a megszerzett tapasztalatok jó részét tovább tudják adni másoknak. Tehát mindez továbbadható. Mindez vagy mindennek nagy része továbbadható a következő generációnak. És még nem is az írott nyelvről beszélek. Ez még lehet csak szóbeli közlés, ami már a kommunikáció nagyon erős, pontos és hatékony eszköze. Az írásbeli kommunikáció újabb szintet jelent. Ez a személy mondjuk itt, új dolgokkal áll elő. És egy ponton, ha mindenki előhozakodik új dolgokkal, miközben azt is megtanulja, amit az előző generációk minden tagja tudott, akkor ezzel talán megtölti a teljes memóriáját. Van olyan érv, hogy talán ez az egyik oka annak, hogy az embereknek nagyobb memóriájuk van. Azért, mert itt a hatalmas kollektív tudásanyag, amit egyik generáció örökít a másikra, amit egyik ember átad a másiknak. Ennek azért vannak korlátai. Itt válik a közös emlékezet, a közös tudás közösségi jellege igazán fontossá. Az erőteljes kommunikációs mechanizmusnak köszönhetően egy ember nem csupán a saját emlékezetében található tudásra és tapasztalatra támaszkodhat. Hanem meríthet... Ennek az embernek nincsenek meg ezek a készségei. Ezeket a készségeket talán egy másik ember örökölte. Lemásolom és beillesztem. Ez a másik ember talán az elsővel egy időben él. Ha úgy adódik, hogy szükség van ezekre a készségekre, tud belőlük meríteni. Esetleg tanulni ettől az embertől, vagy ez az ember esetleg egy másik társadalmi csoport tagja, és el tud készíteni egyes szerszámokat vagy létre tud hozni egyes dolgokat, ha felhasználja a másiktól származó információt és tudást. Ennek az embernek nem kell előállítania ezt az információt, csak tudnia kell használni azt, majd építeni rá. Mindez nem csak azt teszi lehetővé, hogy az emberek az információkat továbbadják és építsenek rájuk, egyik nemzedék a másik után, egyik ember a másik után. Segítségével az emberi agyak összessége egy adott időpontban együttesen képes közös memóriabankként működni. Ezt hasznosítva lehet különböző területeken fejleszteni és újítani, és alkalmazkodni a környezet különböző elemeihez, vagy egymást megtanítani valamire. Ez pedig legjobb tudomásunk szerint egyedülálló az élővilágban. Egy csapásra nem egy faj egyetlen tagjának agyáról vagy emlékezetéről van szó, hanem az egész civilizáció vagy a faj egy csoportjának agyáról vagy memóriájáról. Itt egy példa: tudomásom szerint nincs olyan ember, aki mindazt tudná, amit az emberek összessége tud. El tudom képzelni, hogy van olyan csimpánz, aki mindent tud, amit bármelyik másik csimpánz tud. De nem létezhet olyan ember, aki egyszerre vadászpilóta, orvos, tornász, jogász, ért a filozófiához és 20 különböző nyelvet beszél. Tudomásom szerint nem létezik ilyen ember. De ez rendben is van, mert meríthetünk más emberek tapasztalataiból, készségeiből ahhoz, hogy létrehozzuk saját civilizációnkat. Tudomásunk szerint egyikünk sem tudja, hogyan kell mindazt elkészíteni, amire szükségünk van ahhoz, hogy létrehozzuk a civilizációnkat. De az emberiség közös emlékezetében megvan az információ, ami ahhoz szükséges, hogy ezt megtehessük. Felmerülhet a kérdés, hogy rendben van, abból indultunk ki, hogy az emberiség rendelkezik egy erőteljes, pontos és hatékony kommunikációs eszközzel, amivel az állatok nem. De vajon nincs-e az állatoknak valamiféle nyelvük? Például a majmoknak. Vajon nem rikoltoznak-e, ha veszélyt éreznek? Ez is egy kommunikációs forma, talán valamiféle nyelv. Egyes állatok – a madarak például – énekelnek és énekükkel közölnek egyes dolgokat. Amikor például párt keresnek. Ez nem kommunikáció? De igen. Ez kommunikáció, a nyelv egy formája. De valójában nem játszik szerepet a tanításban/tanulásban. Olyat nem látsz, hogy egy csimpánz rikoltozó hangokat ad ki azért, hogy megtanítsa azokat. Mindössze rövid ideig, figyelmeztetésként használja őket. De árnyalatokat és pontos információkat nem lehet ezekkel az egyedi hangokkal vagy gesztusokkal közölni. Az emberi nyelv rendkívüli erőssége az, hogy jelrendszerként működik. Tágabb értelmben vett jelrendszer, amely többet jelent a leírt jeleknél. Magukról a hangcsoportokról beszélek. Térjünk vissza abba az időbe, amikor még nem ismertük az írást. Amikor nyelvi jelrendszerről esik szó, gondoljunk egy olyan nyelvre, amely nem használ jeleket! Vegyünk egy hangcsoportot egy jeleket nem használó nyelvben. Nevezzük 1. hangcsoportnak, ami valamit jelent. Nevezzük ezt 1. jelentésnek. Ez lehet például valamilyen visítás, ami azt jelenti, hogy ragadozó közeleg. Aztán létezhet egy 2. hangcsoport vagy 2. gesztus, aminek van az előzőtől eltérő jelentése, a 2. jelentés. Ez lehet valamilyen madárdal, ami azt jelenti, hogy a madár párosodni akar. Lehet egy 3. gesztus, közvetlen jelentéssel. Jelentheti azt, hogy itt élelem van vagy valami hasonlót. Tehát 3. jelentés. Erre az emberek is képesek, nálunk is van adott hangcsoportoknak adott jelentése. Az embereknél például az 1. hangcsoport az 1. jelentésre utal. 1. jelentésnek fogom nevezni. Egy 2. hangcsoport a 2. jelentésre utal. Egy 3. hangcsoport a 3. jelentésre utal. Ezek egyszerűen közvetlen megjelenítések. Azonban a jelrendszereknek az a fő erőssége, hogy ezeket a szóbeli jeleket meghatározott nyelvtani szabályok szerint kombinálva végtelen számú jelentést kapunk. Ezáltal múlja felül az emberi nyelv a többi nyelvet, és ezáltal válik erőteljes, pontos kommunikációs módszerré. Azáltal, hogy lehetségesek a kombinációk. Az 1., a 2. és a 3. hangcsoport együtt új jelentést hordoz, a 4. jelentést. Aztán felcserélhetjük a hangcsoportok sorrendjét például így: 3.-1.-2. hangcsoport, és megkapjuk az 5. jelentést. Ha pedig több tízezer hangcsoportunk van, márpedig a szavak az adott nyelv hangcsoportjai, akkor egyszerre csak végtelen számú jelentést tudunk előállítani, ha különböző kombinációkba rendezzük őket. Ha ezt kissé túl elvontnak találod, gondold azt, hogy az 1. hangcsoport az, amikor azt mondom „kutya”. Nem is írom le, mert az írásos kommunikáció megjelenése előtti szót szeretnék elképzelni. Az 1. hangcsoport tehát úgy hangzik: „kutya”. A 2. hangcsoport úgy hangzik: „eszi". A 3. hangcsoport úgy hangzik: „ember”. Ha meghallod az 1. hangcsoportot, azt, hogy „kutya”, magad elé képzelsz valamilyen kutyát. Tehát látsz magad előtt egy kutyát, ahogy mindannyian látunk. A 2. hangcsoportot: „eszik” hallva elképzeled az evést. A 3. hangcsoport: „ember” esetében ezt is magad előtt látod. Ha ez nem jelrendszer volna, a három hangcsoportból mindössze ennyit tudnál meg. De egy jelrendszerben kombinálhatjuk ezeket a hangcsoportokat. Mondhatjuk, hogy „kutya eszik ember". Csak egyszerűen újra felhasználtuk a három hangcsoportot, a három jelet. De itt már egy teljesen új, sokkal összetettebb jelentés kapunk annál, mintha csak bizonyos tárgyakra vagy cselekvésekre utalnánk. De azt is mondhatnánk, hogy „ember eszik kutya”. Nem lenne túl kellemes, de végszükség esetén... Itt tehát ugyanazok a hangcsoportok ismét teljesen más jelentést kaptak. A jeleket használó nyelvek, azon túl, hogy végtelen számú jelentést képesek előállítani, árnyalatok kifejezésére is alkalmasak. Utalnak elvont dolgokra, beleértve a talán legfontosabbakat, olyan dolgokat mint a jelen, a jövő és a múlt. Olyan elvont fogalmakat, amelyek szükségesek ahhoz, hogy egymás között tovább lehessen adni vagy optimálisan tovább lehessen adni valamennyi tapasztalatot és ismeretet.