Fő tartalom
Kozmológia és csillagászat
Tantárgy/kurzus: Kozmológia és csillagászat > 3. témakör
2. lecke: Az emberiség a Földön- Az emberi evolúció áttekintése
- A mezőgazdaság és az írás kialakulása
- Égetéses földművelés Ausztrália korai történelmében
- Kollektív ismeretszerzés
- Thomas Malthus és a népességnövekedés
- A mezőgazdaság és az emberi népesség
- Egy hektár földterület felszántásához szükséges energiaráfordítás
- Véletlenszerű jóslatok 2060-ra
© 2023 Khan AcademyFelhasználási feltételekAdatkezelési tájékoztatóSüti figyelmeztetés
Kollektív ismeretszerzés
Hogyan segíti a nyelv, mint jelrendszer a kollektív ismeretszerzést, és miért ez az egyik olyan jellegzetesség, ami valóban megkülönbözteti az embert az állatvilág tagjaitól? Készítette: Sal Khan.
Szeretnél részt venni a beszélgetésben?
Még nincs hozzászólás.
Videóátirat
Sok minden megkülönbözteti az embereket
más fajoktól. Leginkább azonban valószínűleg az
különbözteti meg az embert az állatvilágban található legközelebbi
rokonainktól is, hogy az emberek képesek közösségként
ismereteket szerezni. Ahhoz, hogy ezt megértsd, gondolj arra, hogyan kommunikálnak legközelebbi
állatrokonaink, a csimpánzok. Vegyünk egy csimpánzt, aki élete során számos tapasztalatot szerez. Meg tud tanulni szerszámokat
használni, kezelni, sőt – ki tudja – akár szerszámokat készíteni is. Mondjuk, fog valahol egy ágat, leszedi róla a leveleket, majd arra használja, hogy egy lyukból
hangyákat szedjen ki vele. Mindezt megtanulja élete során. A csimpánzok balszerencséjére – vagyis a csimpánzok szerencséje, hogy amit tanultak, meg tudják tanítani
csoportjuk más tagjainak, akik gyakran az utódaik. Balszerencséjükre azonban meglehetősen szegényesen tudnak
csak egymással kommunikálni. Ezért a csimpánzok alapvetően
mutogatással tudnak tanítani, nem mutogatással és beszéddel,
csak mutogatással. És mivel ez nem precíz vagy pontos és nem is hatékony kommunikációs módszer, azokat a részleteket, amiket a csimpánz
élete során megtanult, nem tudja teljes egészében továbbadni
a következő generációnak vagy a környezetében élő csimpánzoknak. Így hatalmas az energiaveszteség. Amit egyáltalán tovább lehet adni, azok maguk a mozdulatok vagy az, ami az adott pillanatban látható. Minden egyebet, amit a csimpánz esetleg
megtanul – például, hogy az év melyik szakában
érdemes ezt vagy azt csinálni, bár ezt talán érzékeltetni tudja azzal,
hogy a megfelelő évszakban mutatja meg –, de más részleteket, azt, hogy hogyan kell
valamit megfogni vagy megcsavarni csak megmutatni tudja. Nem tudja egészen pontosan leírni. A tapasztalat, az információ tehát elvész. Így minden egyes állat az élete során kénytelen ugyanazt újra megtanulni. Amikor pedig közölni akar erről valamit, ugyanebbe a problémába ütközik. Nehéz valamit közölni a rendelkezésére
álló módszerrel, ami csupán annyi, hogy megmutatja
a többi csimpánznak, hogy mit csinált. Tehát megint itt az információveszteség. Ilyen körülmények között minden
generációra jellemző, hogy hiába tanul meg valamit egy csimpánz
az élete során, és hiába képes ennek egy részét
a többiekkel közölni, az effajta kommunikációval sok információ és részlet elvész. Így a csimpánzok soha nem tudják felhalmozni
a tudásukat és az ismereteiket. Az emberek viszont rendelkeznek
valamivel, amit jelrendszernek hívunk, mindjárt rátérek erre. Nyugodtan állíthatjuk, hogy az emberi nyelv jóval pontosabb és jóval hatékonyabb
a mutogatásnál. Képzeld csak el, hogy úgy kellene valamit
megtanulnod, hogy szóban nem tudsz kommunikálni, csak abból, hogy meg kellene figyelned, hogy más
hogyan csinálja. Akkor megértheted, hogy mennyire nehéz
a csimpánzoknak egymást tanítaniuk. Az embereknek azonban van egy
olyan jelrendszerük, amely rendkívül pontos és rendkívül
hatékony kommunikációt tesz lehetővé. Így két ember sok mindent tud közölni
egymással. Talán nem tudnak minden egyes részletet
és tapasztalatot továbbadni, de mindenesetre nagyobb részüket igen. Itt most ezt lerajzolom. Tehát tovább adja
tudása jó részét egy másik embernek, aki talán a gyermeke, vagy talán a törzs vagy a csoport
egy másik tagja. És akkor ez a másik ember rájöhet újabb dolgokra. Képes arra, hogy építsen arra a tudásra, amit az előző generációtól örököl
vagy egy másik embertől kap. Majd előállhat a saját pontosításaival
vagy újításaival. Ő itt szintén előállhat
a saját pontosításaival és újításaival. És mivel jó a kommunikációs rendszerük, ő itt továbbadhatja ennek azt, amit tanult, méghozzá a tanultak jókora részét. Talán nem az egészet, de talán
egy elfogadható részét. Pontosan el tudja mondani,
hogyan csinál valamit, hogy melyik évszak a legmegfelelőbb erre, hogy mikor nem érdemes ezzel foglalkozni, hogyan kell megtervezni a jövőt, és mi ennek az új ismeretnek a forrása. Így tehát – az erőteljes kommunikációs rendszernek, a pontos és hatékony
kommunikációnak köszönhetően – kialakul az embercsoport, illetve később
az emberi civilizáció kollektív emlékezete. A csimpánzok esetében minden generációnak, minden egyes csimpánznak újra kell tanulnia
mindazokat az ismereteket, amelyeket más csimpánzok az előző
generációkban esetleg már megszereztek. Nem képesek arra, hogy továbblépjenek vagy számottevően építsenek a korábbiakra. Az emberek a megtanult információk
és a megszerzett tapasztalatok jó részét tovább tudják adni másoknak. Tehát mindez továbbadható. Mindez vagy mindennek nagy része
továbbadható a következő generációnak. És még nem is az írott nyelvről beszélek. Ez még lehet csak szóbeli közlés, ami már a kommunikáció nagyon erős,
pontos és hatékony eszköze. Az írásbeli kommunikáció újabb szintet jelent. Ez a személy mondjuk itt, új dolgokkal áll elő. És egy ponton, ha mindenki
előhozakodik új dolgokkal, miközben azt is megtanulja, amit
az előző generációk minden tagja tudott, akkor ezzel talán megtölti a teljes
memóriáját. Van olyan érv, hogy talán ez
az egyik oka annak, hogy az embereknek nagyobb memóriájuk van. Azért, mert itt a hatalmas
kollektív tudásanyag, amit egyik generáció örökít a másikra, amit egyik ember átad a másiknak. Ennek azért vannak korlátai. Itt válik a közös emlékezet, a közös tudás
közösségi jellege igazán fontossá. Az erőteljes kommunikációs mechanizmusnak
köszönhetően egy ember nem csupán a saját emlékezetében található
tudásra és tapasztalatra támaszkodhat. Hanem meríthet... Ennek az embernek nincsenek meg
ezek a készségei. Ezeket a készségeket talán egy másik ember
örökölte. Lemásolom és beillesztem. Ez a másik ember talán az elsővel egy időben él. Ha úgy adódik, hogy szükség van
ezekre a készségekre, tud belőlük meríteni. Esetleg tanulni ettől az embertől, vagy ez az ember esetleg
egy másik társadalmi csoport tagja, és el tud készíteni egyes szerszámokat vagy létre tud hozni egyes dolgokat, ha felhasználja a másiktól
származó információt és tudást. Ennek az embernek nem kell
előállítania ezt az információt, csak tudnia kell használni azt, majd építeni rá. Mindez nem csak azt teszi lehetővé, hogy az emberek az információkat
továbbadják és építsenek rájuk, egyik nemzedék a másik után,
egyik ember a másik után. Segítségével az emberi agyak összessége egy adott időpontban együttesen képes közös memóriabankként működni. Ezt hasznosítva lehet különböző
területeken fejleszteni és újítani, és alkalmazkodni a környezet
különböző elemeihez, vagy egymást megtanítani valamire. Ez pedig legjobb tudomásunk szerint
egyedülálló az élővilágban. Egy csapásra nem egy faj egyetlen tagjának
agyáról vagy emlékezetéről van szó, hanem az egész civilizáció vagy a faj egy
csoportjának agyáról vagy memóriájáról. Itt egy példa: tudomásom szerint
nincs olyan ember, aki mindazt tudná,
amit az emberek összessége tud. El tudom képzelni, hogy van olyan
csimpánz, aki mindent tud, amit bármelyik
másik csimpánz tud. De nem létezhet olyan ember, aki
egyszerre vadászpilóta, orvos, tornász, jogász, ért a filozófiához és 20 különböző nyelvet beszél. Tudomásom szerint nem létezik ilyen ember. De ez rendben is van, mert meríthetünk más emberek tapasztalataiból,
készségeiből ahhoz, hogy létrehozzuk saját civilizációnkat. Tudomásunk szerint egyikünk sem tudja, hogyan kell mindazt elkészíteni,
amire szükségünk van ahhoz, hogy létrehozzuk a civilizációnkat. De az emberiség közös emlékezetében
megvan az információ, ami ahhoz szükséges, hogy ezt megtehessük. Felmerülhet a kérdés, hogy rendben van, abból indultunk ki, hogy az emberiség
rendelkezik egy erőteljes, pontos és hatékony kommunikációs eszközzel, amivel az állatok nem. De vajon nincs-e az állatoknak
valamiféle nyelvük? Például a majmoknak. Vajon nem rikoltoznak-e, ha veszélyt éreznek? Ez is egy kommunikációs forma,
talán valamiféle nyelv. Egyes állatok – a madarak például – énekelnek és énekükkel közölnek
egyes dolgokat. Amikor például párt keresnek. Ez nem kommunikáció? De igen. Ez kommunikáció, a nyelv egy formája. De valójában nem játszik szerepet a tanításban/tanulásban. Olyat nem látsz, hogy egy csimpánz
rikoltozó hangokat ad ki azért, hogy megtanítsa azokat. Mindössze rövid ideig,
figyelmeztetésként használja őket. De árnyalatokat és pontos információkat nem lehet ezekkel az egyedi
hangokkal vagy gesztusokkal közölni. Az emberi nyelv rendkívüli erőssége az, hogy jelrendszerként működik. Tágabb értelmben vett jelrendszer, amely többet jelent a leírt jeleknél. Magukról a hangcsoportokról beszélek. Térjünk vissza abba az időbe,
amikor még nem ismertük az írást. Amikor nyelvi jelrendszerről esik szó, gondoljunk egy olyan nyelvre, amely
nem használ jeleket! Vegyünk egy hangcsoportot
egy jeleket nem használó nyelvben. Nevezzük 1. hangcsoportnak, ami valamit jelent. Nevezzük ezt 1. jelentésnek. Ez lehet például valamilyen visítás, ami azt jelenti, hogy ragadozó közeleg. Aztán létezhet egy 2. hangcsoport
vagy 2. gesztus, aminek van az előzőtől eltérő jelentése,
a 2. jelentés. Ez lehet valamilyen madárdal, ami azt jelenti, hogy a madár párosodni akar. Lehet egy 3. gesztus, közvetlen jelentéssel. Jelentheti azt, hogy itt élelem van vagy
valami hasonlót. Tehát 3. jelentés. Erre az emberek is képesek, nálunk is van adott hangcsoportoknak
adott jelentése. Az embereknél például az 1. hangcsoport az 1. jelentésre utal. 1. jelentésnek fogom nevezni. Egy 2. hangcsoport a 2. jelentésre utal. Egy 3. hangcsoport a 3. jelentésre utal. Ezek egyszerűen közvetlen megjelenítések. Azonban a jelrendszereknek az a fő erőssége, hogy ezeket a szóbeli jeleket meghatározott nyelvtani szabályok szerint
kombinálva végtelen számú jelentést kapunk. Ezáltal múlja felül az emberi nyelv
a többi nyelvet, és ezáltal válik erőteljes, pontos
kommunikációs módszerré. Azáltal, hogy lehetségesek a kombinációk. Az 1., a 2. és a 3. hangcsoport együtt új jelentést hordoz, a 4. jelentést. Aztán felcserélhetjük a hangcsoportok
sorrendjét például így: 3.-1.-2. hangcsoport, és megkapjuk az 5. jelentést. Ha pedig több tízezer hangcsoportunk van, márpedig a szavak az adott nyelv
hangcsoportjai, akkor egyszerre csak végtelen számú jelentést
tudunk előállítani, ha különböző kombinációkba
rendezzük őket. Ha ezt kissé túl elvontnak találod, gondold azt, hogy az 1. hangcsoport az, amikor azt mondom „kutya”. Nem is írom le, mert az írásos kommunikáció megjelenése
előtti szót szeretnék elképzelni. Az 1. hangcsoport tehát úgy hangzik: „kutya”. A 2. hangcsoport úgy hangzik: „eszi". A 3. hangcsoport úgy hangzik: „ember”. Ha meghallod az 1. hangcsoportot,
azt, hogy „kutya”, magad elé képzelsz valamilyen kutyát. Tehát látsz magad előtt egy kutyát, ahogy mindannyian látunk. A 2. hangcsoportot: „eszik” hallva elképzeled az evést. A 3. hangcsoport: „ember” esetében
ezt is magad előtt látod. Ha ez nem jelrendszer volna, a három hangcsoportból
mindössze ennyit tudnál meg. De egy jelrendszerben
kombinálhatjuk ezeket a hangcsoportokat. Mondhatjuk, hogy „kutya eszik ember". Csak egyszerűen újra felhasználtuk a három
hangcsoportot, a három jelet. De itt már egy teljesen új,
sokkal összetettebb jelentés kapunk annál, mintha csak bizonyos tárgyakra vagy cselekvésekre utalnánk. De azt is mondhatnánk, hogy
„ember eszik kutya”. Nem lenne túl kellemes, de végszükség esetén... Itt tehát ugyanazok a hangcsoportok
ismét teljesen más jelentést kaptak. A jeleket használó nyelvek, azon túl, hogy végtelen számú jelentést
képesek előállítani, árnyalatok kifejezésére is alkalmasak. Utalnak elvont dolgokra, beleértve
a talán legfontosabbakat, olyan dolgokat mint a jelen, a jövő
és a múlt. Olyan elvont fogalmakat,
amelyek szükségesek ahhoz, hogy egymás között tovább lehessen adni
vagy optimálisan tovább lehessen adni valamennyi tapasztalatot és ismeretet.