Bevezetés a reformáció történetébe

Napjainkban igen sokféle protestáns egyház létezik. Az Amerikai Egyesült Államokban például a baptista egyház a legnagyobb, de ezen kívül még több tucat felekezet ismert. Hogyan történt mindez? Hol alakultak ki ezek az egyházak? Hogy megérthessük a protestáns reformmozgalmat, gondolatban vissza kell mennünk a 16. század elejére, amikor Nyugat-Európában egyetlen egyház létezett – amit most római katolikus egyházként ismerünk – a római pápa vezetésével. Ma ezt az egyházat „római katolikusnak” nevezzük, mert ezen kívül még számos egyéb felekezet létezik (pl. metodista, baptista, református, anglikán).

Ha visszamegyünk az 1500-as évekig, az egyház (amit most római katolikus egyháznak nevezünk) nagy politikai és szellemi hatalommal rendelkezett Nyugat-Európában, sőt, jókora területet birtokolt a mai Olaszország területén, amelyet Pápai Államnak neveztek. De más politikai erők is hatalommal bírtak. Ott volt a Német-római Birodalom (nagyrészt német anyanyelvű területek szövetsége, melyeket hercegek és választófejedelmek uraltak), az itáliai városállamok, Anglia és az egyre inkább egységesedő (többek között) francia és spanyol nemzetállamok. Az előző évszázadban ezen területek uralkodóinak hatalma megerősödött, és sokan közülük igyekeztek megragadni a reformáció által nyújtott lehetőséget a pápai hatalom meggyengítésére és saját politikai erejük Rómával és más uralkodókkal szembeni növelésére.

Azt se feledjük, hogy ekkor már egy ideje úgy tekintettek az egyházra, mint egy olyan intézményre, amelyet belső hatalmi viszályok bomlasztottak (volt úgy az 1300-as évek végén és az 1400-as években, hogy egyidejűleg három pápa uralkodott). A pápák és a bíborosok életmódja gyakran inkább a királyokéhoz volt hasonlatos, mintsem vallási vezetőkéhez. A pápák a világi (politikai) hatalmat éppúgy megkövetelték, mint a vallási hatalmat. Hadseregeket irányítottak, politikai szövetségeket kötöttek és viszályokba keveredtek, s néha még háborúba is kezdtek. Burjánzott a szimónia (egyházi hivatal pénzért való megvásárlása, eladása), a nepotizmus (valaki előnyben részesítése családi kapcsolat révén, egy rátermettebb jelölttel szemben). Nyilvánvaló, hogy ha a pápa efféle világi problémákkal volt elfoglalva, nem sok ideje maradt a hívők lelki életével foglalkozni. Az egyház romlottsága közismert volt. Számos alkalommal próbálkoztak ezen változtatni (például John Wycliff és Husz János), de egyikük erőfeszítései sem hoztak sikert egészen Luther Márton fellépéséig az 1500-as évek elején.

A német származású Luther Márton szerzetes volt és teológia professzor a wittenbergi egyetemen. Luther volt az, aki 1517-ben elindította a reformációt azzal – legalább is a hagyomány szerint –, hogy kiszögezte „95 tételét” a wittenbergi vártemplom kapujára. A tételek Luther azon megállapításait sorolják fel, amelyekben kifejezi egyet nem értését bizonyos egyházi gyakorlatokkal – főleg a búcsúcédulák árusításával – szemben, de mindez főleg Luther azon kétségein alapult, melyeket az egyházi tanításokkal szemben érzett. Mielőtt továbblépnénk, jegyezzük meg, hogy a protestáns szó a „protestálni” (tiltakozni) szóból ered, a reformáció pedig a „reform” (megújítás) kifejezésből – tehát olyan kezdeményezés volt, legalább is eleinte, amely a katolikus egyház bizonyos tevékenységei ellen tiltakozott és meg akarta reformálni azt.

A búcsúcédulák árusítása azt jelentette, hogy az egyház egy adomány vagy más jótékonysági cselekedet elfogadását egy okmány (búcsúcédula) kiadásával igazolta, amellyel szavatolta, hogy a lélek gyorsabban jut a mennyországba azáltal, hogy rövidebb időt tölt a purgatóriumban. A hit szerint, ha valaki nem követett el súlyos bűnöket, amelyek miatt garantáltan a pokolba jutna, de azelőtt hal meg, mielőtt megbánta volna minden bűnét és feloldozást nyert volna, akkor a lélek a purgatóriumba jut, egy afféle köztes helyre, ahol elvégzi bűnei megbánását, mielőtt beléphetne a mennyországba.

X. Leó pápa azért bocsátott ki búcsúcédulákat, hogy elegendő pénzt gyűjtsön össze a római Szent Péter-bazilika újjáépítéséhez. Ezeket a búcsúcédulákat Johann Tetzel árusította nem messze Wittenbergtől, ahol Luther teológia professzorként tanított. Luthert rendkívül aggasztotta, hogy a mennyországba való jutás pénzügyi adás-vétel kérdésévé vált. De nem a búcsúcédulák árusítása volt az egyedüli dolog, amellyel Luther nem értett egyet az egyház intézményével kapcsolatban.

Luther Márton nagyon istenfélő ember volt, de hite válságba került. Arra jutott, hogy bármennyire is próbál „jó” lenni, bármennyire igyekszik távol tartani magát a bűntől, mégis bűnös gondolatok kísértik. Attól félt, akárhány jó cselekedetet is visz véghez, mégsem tudja elérni, hogy a mennyországba kerüljön (emlékezzünk, hogy a katolikus egyház szerint a jó cselekedetek – például művészeti megrendelések az egyház számára – hozzásegítették az egyéneket, hogy bejuthassanak a mennyországba). Ez annak megrázó felismerése volt, hogy az emberi léttől elválaszthatatlan a bűn. Bármennyire is igyekszünk kedvesek és jók lenni, van úgy, hogy rosszindulatú vagy még annál is gonoszabb gondolatokon kapjuk magunkat. Luther ennek a problémának a megoldását Szent Pál rómaiakhoz írott levelében (1:17) találta meg: „Az igaz ember pedig hitből fog élni.” Luther ezt úgy értelmezte, hogy akik a mennyországba jutnak (az igazak), azok hitük által jutnak oda – nem pedig az elvégzett jó cselekedetek által. Azaz Isten kegyelme minden emberi lénynek szabadon jár, nem pedig elnyerhető. Ezzel szemben a katolikus egyház szerint az embereknek, jó cselekedeteik által, egyfajta tevékeny szerepük van saját üdvözülésükben.

Luther (és a többi vallásreformer) a Bibliát tartotta az egyetlen hiteles forrásnak a parancsolatokat illetően (szemben az egyház tanításaival). Az, hogy a 15. század közepén feltalálták a könyvnyomtatást (Gutenberg mainzi könyvkötőnek köszönhetően), és hogy a Bibliát nemzeti nyelvekre (francia, olasz, német, angol stb.) fordították, azt is jelentette, hogy ettől fogva az írástudók közvetlenül, papok vagy más egyházi méltóságok segítsége nélkül tanulmányozhatták a Bibliát. Korábban a Biblia latinul, Róma ősi nyelvén volt csak elérhető, amelyet főleg a papság ismert. A könyvnyomtatás megjelenése előtt a könyveket kézzel készítették, és nagyon drágák voltak. A könyvnyomtatás és a Biblia nemzeti nyelvekre való fordítása azt jelentette, hogy először a történelem során a Biblia az egyházon kívül is elérhetővé vált. Így lehetővé vált, hogy a hívők a katolikus egyház közvetítése nélküli közvetlen kapcsolatot létesítsenek Istennel.

Ahogy Luther és a többi vallásreformer tanulmányozta a Biblia szövegét (és igyekeztek pontosítani az új fordításokat korai görög kéziratok segítségével), azt látták, hogy az egyház számos gyakorlata és tanítása nem egyezett Krisztus tanításaival azzal kapcsolatban, hogy hogyan üdvözül az ember. Ez több Szentséget is érintett, például az úrvacsorát (más néven eucharisztiát). A katolikus egyház szerint az úrvacsora csodája az átlényegülés — mikor a pap felajánlja a kenyeret és a bort, átváltozik azok anyaga Krisztus testévé és vérévé. Luther tagadta, hogy efféle átlényegülés történne az úrvacsora során. Luther ezáltal a katolikus egyház egyik legfőbb szentségét kérdőjelezte meg, annak egyik legfőbb csodatételét és egyúttal azt, hogy az ember hogyan nyerheti el Isten kegyelmét, vagyis a megváltást.

Az egyház eleinte nem foglalkozott Luther Mártonnal, de Luther tanításai (és azok változatai, például a kálvinizmus) gyorsan terjedtek Európában. A wormsi birodalmi gyűlésen (a német-római császár által tartott tanácskozás a németországi Worms városában) arra utasították, hogy vonja vissza és tagadja meg írásait. Mikor Luther ezt elutasította, kiátkozták (más szóval kizárták az egyház kötelékéből). Az egyház válaszlépését arra a fenyegetésre, amelyet ebben az időben Luther és társai jelentettek számára, ellenreformációnak nevezzük (az „ellen” szó itt az ellenállást jelenti).

1545-ben hívta össze az egyház a tridenti zsinatot azzal a céllal, hogy a Luther által felvetett kérdéseket napirendre tűzze. A tridenti zsinat az egyház legmagasabb méltóságainak találkozója volt, akik (kisebb-nagyobb megszakításokkal 18 éven át) többnyire az észak-itáliai Trident városában, 25 ülésszakon keresztül tanácskoztak.

A tridenti zsinaton az egyház megerősítette a képi ábrázolások hasznosságát is – de leszögezte, hogy az egyházi vezetők körültekintéssel támogassák ezeknek a műalkotásoknak a helyes használatát és óvakodjanak a bálványimádás meghonosodásától. A tanács rendelkezése szerint a képi ábrázolás hasznos, „mert az irántuk tanúsított tisztelet azokat az előképeket illeti, akiket ábrázolnak” (más szóval a műalkotásokon keresztül magukat az ábrázolt szent alakokat tiszteljük). Még egy okot feljegyeztek, amiért a képi ábrázolás hasznos: „mert Istennek a szentek által művelt csodáit és az ő üdvös példájukat a hívők szeme elé tárja, hogy azokért Istennek hálát adjanak, a szentek példája szerint rendezzék el életüket és erkölcseiket, és felbuzduljanak az Isten imádására és szeretetére, és a jámborság ápolására.”

A reformáció ideje Európában bővelkedett az erőszakban, még családtagok is gyakran fordultak egymás ellen a vallások közötti háborúskodás jegyében. Mindkét oldal, mind a katolikusok, mind a protestantizmus követői gyakran teljesen biztosak voltak saját igazukban, és hogy a másik oldal tettei az ördögtől valók.

A korszak művészeire – Michelangelóra Rómában, Tizianóra Velencében, Dürerre Nürnbergben, Cranach-ra Szászországban – mind hatással voltak ezek a változások, mivel az egyház volt a művészek legfőbb patrónusa. A művészetre hirtelen egészen új módon kezdett tekinteni. A katolikus egyház azt figyelte, hogy a művészet képes-e hatékonyan és egyértelműen átadni a bibliai történéseket (lásd Veronese: Vacsora Lévi házában című festményét). A protestánsok ezzel szemben szinte teljes egészében elvesztették az egyház támogatását. A vallásos témájú alkotásokat (szobrokat, festményeket, üvegablakokat stb. ) képrombolások során elpusztították.

Szintén ebben az időben bontakozott ki a tudományos forradalom, melynek következtében a vallásos tanok helyett a természet megfigyelése került előtérbe az univerzum és az emberiség benne elfoglalt helyének megértésére. Kopernikusz feje tetejére állította az ősi görög csillagászati modellt azzal, hogy vélekedése szerint a Nap a naprendszer középpontja, és a bolygók körülötte keringenek.

Ugyanekkor folytatódott az Európa által „Újvilágnak”" nevezett terület felfedezése, gyarmatosítása és (gyakran erőszakos) keresztény hitre való térítése. Az évszázad végére az európaiak által ismert világ jóval nagyobb lett, és erről a világról az azt megelőző évszázadokhoz képest változatosabb és kevésbé magabiztos vélemények is kialakultak.

Fontos megjegyezni, hogy ez a lecke első sorban Nyugat-Európa centrikus. A kereszténységnek más felekezetei is léteznek a Föld más részein, mint például az ortodox keresztény egyház.

Dr. Steven Zucker & Dr. Beth Harris írása