A nők szerepe az ókori Rómában és a Han-kori Kínában

Mai vendégem Eman El-Sheikh, a Khan Academy történésze. A kérdésem pedig a következő, Eman, a történelemben gyakran a férfiak vannak reflektorfényben, de nyilvánvalóan a nők is jelentős szerepet játszottak. Mit tudhatunk arról, milyen lehetett nőnek lenni, mondjuk 2000 évvel ezelőtt? Amikor az ókori nők életéről beszélünk, előfordul, hogy a mai világ viszonyaihoz hasonlítjuk, ami gondot okozhat, hiszen ez az összehasonlítás nem igazán igazságos. Sokkal hasznosabb azt vizsgálni, hogy a nők élete különféle társadalmakban, de azonos időszakban hogyan viszonyul egymáshoz. Így a különbségek sokkal jobban szembeötlenek és ezáltal jobban ábrázolják a valóságot. Mindenképp nehéz feladat feltérképezni a nők történetét általánosságban. Nincsenek igazán jó források hozzá. De megpróbálunk összeilleszteni egy általános képet, hogy milyen lehetett a mindennapi élet a nők számára. Két forrásra támaszkodhatunk ezzel kapcsolatban az egyik az ókori Róma köztársaságból birodalommá alakulásának idejéből, a másik pedig a Han-korszak Kínájából. Vizsgáljuk meg a Rómából származó forrást. Hogy el tudjuk helyezni korban, a beszéd, melyet idézünk i. e. 42-ből származik. Talán emlékeztek, i. e. 44-ben, március idusán gyilkolták meg Julius Caesart, a Római Birodalmat polgárháborúba taszítva. Az idézett beszéd tehát ezen polgárháború idején született. Mivel a polgárháborúk nem csak véresek, de roppant drágák is, azért hogy a szükséges pénzt előteremtsék, a második triumvirátus úgy döntött, hogy megadóztatja a leggazdagabb 1400 női polgárt. Hortensia, egy consul leánya, aki ezt a beszédet mondta, egyike volt ezen vagyonos nőknek. Hortensia így beszélt: „Miért kellene adót fizetnünk, ha nem vehetjük ki részünket a hivatalokból, kitüntetésekből, katonai tisztségekből, összességében, a kormányzásból, melyekért Ti (férfiak) egymással harcoltok ilyen pusztító következményekkel? Azt mondjátok, 'mert háború van'. Mikor nem volt háború? És mikor fizettek a nők adót? Nemükből kifolyólag a nők felmentetnek az adófizetés alól az egész világon. Anyáink egykoron saját nemük fölé emelkedtek és feláldozták értékeiket, mikor a birodalom és maga a város is súlyos veszteségeket szenvedett a kartágóiak ellen vívott háborúban. De ez a felajánlás önkéntes volt, és az ékszereikre szorítkozott, nem a birtokukra, földjeikre, hozományukra vagy a házaikra, melyek nélkül egy nő nem élhet szabadon... Jöjjön bár háború a kelták vagy a pártusok ellen, nem hozunk szégyent anyáink fejére, ha a közösség biztonsága lesz a tét. De a polgárháborúhoz nem fogunk hozzájárulni, sem pedig segíteni titeket az egymás elleni harcban. Nem fizettünk adót (Julius) Caesarnak, sem Pompeiusnak, (Caius) Marius sem kérte a segítségünket, de Cinna vagy Sulla sem, bár zsarnokként uralkodott ez ország felett. És még ti mondjátok, hogy újraépítitek a köztársaságot!” Milyen súlyos szavak. És mennyi minden van a szövegben. Mit tanít nekünk ez a szöveg? Érdekes, hogy azt mondja, a nők természetüktől fogva mentesülnek az adófizetés alól. Úgy tűnhet a szavaiból, mintha azt mondaná, a nők gyengébbek; de mégis visszautasítja ezt a követelést, hogy a római nők áldozzák fel javaikat. Mert általában feláldozzák ékszereiket, és lemondanak azokról a javaikról, melyek nem létfontosságúak, ha idegen hatalom elleni harcot segítenek vele. A problémát abban látja, hogy ezekkel a javakkal egy polgárháborút kellene finanszírozniuk, és azzal vádolja Róma vezetőit, hogy ezzel a kéréssel szemében rosszabbak, mint a zsarnokok. A másik dolog, ami azonnal szembeötlik, az első pár mondat, „Miért kellene adót fizetnünk, ha nem vehetjük ki részünket az állami hivatalokból, kitüntetésekből, katonai tisztségekből, összességében, a kormányzásból.” Világosan leírja, hogy a nők nem jutnak sok szerephez. Miért kellene pénzelniük a háborút? Ez a rész is tetszik: „Azt mondjátok, 'mert háború van'. Mikor nem volt háború?” Ez egy nagyon jó rész, mert Róma, főleg ezekben az időkben mindig hadban állt más népekkel, folyamatosan háborúzott, néha polgárháború, néha külső ellenség foglalta le. Igen, szerintem az is érdekes, ahogyan rámutat az egyenlőtlenségre aközött, hogy a férfiak mivel rendelkeznek, és a nők mivel nem. És ezzel csak azt próbálja elmondani, „hogy ha ez így van jól, akkor az adózás alól is legyünk felmentve.” Érdekes az a mód is, ahogy megfogalmazza aggályait. A mai fülnek talán primitívnek tűnhet ez a megfogalmazás, de roppant erőteljes, hogy egy nő megmondja a magáét ezeknek a politikusoknak, és ezt ilyen szókimondóan, csípősen teszi. Az a rész is tetszik, ahol azt idézi fel, hogy ősanyáik hogyan vették ki a részüket a nehézségekből. A második pun háborúra utal, amikor Hannibál az Appenini-félszigeten randalírozott., és még magát Rómát is elfoglalással fenyegette, és ekkor a római nők, és elsősorban a gazdagabbak, csakugyan kivették a részüket az adófizetésből. Mindezeket figyelembe véve, Sal, mit gondolsz, mit tudtunk meg a római nőkről, akik ebben a korban éltek? Ahogy megállapítottuk, még ebben a beszédben is konkrétan utal rá, hogy a nők nem egyenjogúak a férfiakkal. Másrészt viszont beviharzott a szenátorok gyűlésére. Talán az első alkalom volt, hogy nők ezen részt vettek, hiszen nőket oda általában nem engedtek be, tehát csak bement és elég szépen kiosztotta a szenátorokat. Így szólt: „Jöjjön bár háború a kelták vagy a pártusok ellen, nem hozunk szégyent anyáink fejére.” Készen állunk áldozatot hozni, ha külső ellenség ellen visel Róma hadat. „De polgárháborút soha nem fogunk támogatni, sem pedig egymás elleni harcotokhoz segítséget nyújtani.” Azt mondja, ha háborúzni akarnak egymással, az legyen az ő problémájuk. Még ezt is a fejükhöz vágja: „Még ti mondjátok magatokról, hogy visszaállítjátok a köztársaságot!” A Római Birodalom három leghatalmasabb emberének szavát kérdőjelezi meg. Megkérdőjelezi szándékaik helyességét. Ez megmutatja, legalább is a korabeli kultúra szintjén, hogy bár a nők hivatalosan nem jutottak komoly szerephez, a felsőbb osztályok hölgyei legalább magabiztosan odaállhattak a birodalom három legbefolyásosabb férfija elé, és beolvashattak nekik. Ez lehet, hogy nem tűnik nagy ügynek mai szemmel nézve, de nem szabad korunkat az ókorhoz hasonlítani. De ha más társadalmakhoz hasonlítjuk, ugyanabban a korban, elég szokatlan esemény, hogy egy nő bejusson egy ilyen tanácskozásra. Bár Hortensia az uralkodó osztályból való, hasonlítsuk össze, mondjuk, az athéni asszonyokkal, hogy azok mennyire nem vettek részt a politikai eseményekben, mennyire inkább a saját ügyeikkel voltak elfoglalva, és valószínűleg mennyivel kevésbé voltak műveltek, mint a római nők. Már maga az a tény, hogy Hortensia megtehette, hogy odamegy a tanácskozás színhelyére, és nyíltan beszél, arról tanúskodik, hogy a római nők több szabadsággal bírtak, mint kortársaik más társadalmakban. Teljesen egyetértek veled. Folytassuk innen az összehasonlítást. 100, 150 évet előre ugrunk az időben Hortensia beszédétől számítva. És a földgolyó csaknem túlsó felére, Kelet-Ázsiába, ahol a Keleti (vagy Kései) Han-korban vizsgálódunk. Itt Ban Zhao asszonytól származó írások maradtak fenn, aki történetíró, csillagász és matematikus, konfuciánus filozófus, a hivatalos Han-krónika társszerzője volt. Itt „Intelmek nőknek” című művéből idézünk: Ezt írja tehát Ban Zhao: „„A nő szerényen engedelmeskedjen másoknak; tisztelje a másikat, helyezzen másokat előtérbe. Önmagát hagyja utoljára.” „Az újszülött leánycsecsemőt fektesd az ágy alá, hogy jelezd, alsórendű és gyenge, és elsődleges kötelességének érezze a mások irányába tanúsított alázatot.” „A férj kétszer is házasodhat, ám a feleség soha ne házasodjon újra. Mint ahogy a Mennynek nem szabad engedetlenkedést mutatni, a feleség sem fordulhat el férjétől.” „A férfit erejéért becsülik, a nő szelídsége által lesz szép.” Na, ehhez mit szólsz? Ezek az elvek eléggé egybecsengenek a konfuciánus nőideállal, melynek fő irányvonala, hogy a nő alárendelje magát férfi családtagjainak, visszahúzódó a társadalmi osztálya keretein belül, nem tekintget a saját háztartásán túlra, és életének fő mozgatórugója, hogy kényelmessé tegye férjének és gyermekeinek életét, ezen kívül ne érdekelje más. Nehéz elképzelni, hogy bárki ezt elolvasta, mint egy leckét, és maga számára kötelezőnek elfogadta, utána elrohant volna megmondani a magáét a szenátoroknak, még ha oly előkelő asszonya is lett volna a Kínai Birodalomnak. Tényleg nem, de én azt hiszem, fontos észrevennünk, hogy ez az írás azt írja le, hogy hogyan kellene élniük a nőknek. Ez azonban nem jelenti feltétlenül azt, hogy tényleg eszerint is éltek. Szinte ironikus, hogy aki ezeket leírta, Ban Zhao maga is nő, aki igenis kilépett a háztartási ügyek körén túlra, aki nem maradt meg a családi kör ügyeinél, ezzel egy különös ellentmondást okozva. De azt elmondhatjuk, hogy azok a nők, akik gazdagok voltak, valószínűleg széles körű nevelést kaptak, pont mint ő. Sok múlott azon is, hogy melyik generációhoz tartoztak. Az idősebb nők nagyobb eséllyel bírtak örökséggel, vagyonnal, pont úgy, mint római társnőik, és valószínűbb, hogy üzleti ügyekkel is foglalkoztak. Ezt fennmaradt dokumentumokból, például végrendeletekből tudjuk. Láthatunk tehát egyfajta feszültséget, ellentmondást aközött, hogy mit követeltek meg a konfuciánus eszmények, és hogyan éltek valójában a nők. A jólét több téren is lehetővé tette számukra, hogy kitörjenek a rájuk kiosztott szerep korlátai közül. Egyetértek az iróniával. Itt kifejezetten erős, mivel azt mondja más nőknek, hogy ő alacsonyabb rendű és gyenge, de Ban Zhao, ahogy már említettem, történész, csillagász, matematikus, konfuciánus filozófus, a Han birodalom egyik hivatalos történelmi munkájának társszerzője, fontos valaki, többet tett, mint korának legtöbb férfija, tehát egyértelműen nem alábbvaló és gyenge. Az irónia tehát egyértelmű. Hogyne. Érdekes megnézni ezeket a dolgokat, mivel, ahogy mondtad, érzékelteti a különbséget. Úgy tűnik, hogy ebben az időben a kínai és a római kultúra igencsak eltért egymástól. Egy ilyen összehasonlítás tehát sokkal több információt ad a nők életéről, mint egy olyan állítás, hogy ebben az időszakban minden nő története ugyanaz volt, mivel ez így nem igaz. Ahogy látjuk, óriási különbségek vannak a civilizációk között; és még azokon belül is jelentős eltérések lehetnek. Igen. Mindkét vizsgált példában nagyon elit nők szerepeltek. Most a felső 1 %-ról beszélünk. Ha átlagosabb nőket vizsgálnánk, a helyzet már nagyon más lenne. Természetesen. Tehát a gondolat, hogy a nőknek szép otthonuk legyen nagy családdal, és maradjanak is ott, csak a gazdag nőkre igaz; ha valakinek dolgozni kell mennie, hogy bevétele legyen, már nem élhet ilyen idillikus módon a családban, ahol sok a gyermek, és csak velük foglalkozik. Ez is jelentős különbség tehát. Köszönöm, Eman. Hasznos beszélgetés volt. Én is köszönöm.