George Norris szenátor 1917-es beszéde az amerikai hadba lépés ellen

Noha határozottan és őszintén ellenzem minden olyan lépés megtételét, amely hazánkat az Európában most folytatott haszontalan és értelmetlen háborúba kényszeríti, mégis, ha ez a határozat-tervezet elfogadást nyer, ellenzéki érzéseimet alárendelem szenátori és állampolgári kötelességemnek, hogy az amerikai fegyvereket sikerre és győzelemre segítsem. Elszántan ellenzem, hogy hazám belépjen a háborúba, de ha ellenzésem dacára belépünk, teljes energiámmal és erőmmel fogom támogatni, hogy zászlónkat győzelemre vigyük.

A most a szenátus előtt álló határozat-tervezet hadüzenet. Mielőtt megtennénk ezt a jelentős lépést, és miközben e rettenetes örvény szélén állunk, szünetet kell tartanunk és nyugodtan, megfontoltan mérlegelnünk kell a lehetséges lépés szörnyű következményeit. Hasonlóképpen át kell gondolnunk a közelmúltban megtett utunkat, és meg kell győződnünk róla, hogy jelenlegi álláspontunk összeegyeztethető-e azzal a semleges állásfoglalással, melyet e szentségtelen és igazságtalan háború elején és annak különböző szakaszaiban alakítottunk ki.

A közelmúlt történelmének egy közeli szemlélője sem tagadja, hogy Nagy-Britannia és Németország a háború kezdete óta számos alkalommal a hatályos és a háború kezdetéig a civilizált világ részéről elismert nemzetközi jog szerint botrányos módon, súlyosan megsértette a semleges hajók és semleges nemzetek jogait.

Az elnök indoklása szerint a Kongresszushoz benyújtott, Németország elleni hadüzeneti indítványnak az az oka, hogy a német kormány bizonyos háborús övezeteket hirdetett meg, amelyeken belül tengeralattjáróival előzetes értesítés nélkül amerikai hajókat süllyeszt el és amerikai életeket olt ki. . . . Az első háborús övezetet Nagy-Britannia jelentette be. 1914. november 4. napján értesített erről minket és a világot. A zóna 1914. november 5-én lépett hatályba. . . . Ez a Nagy-Britannia által így kijelölt zóna az egész Északi-tengert lefedte. . . . Az első német háborús övezetet 1915. február 4-én hirdették ki, alig három hónappal a brit háborús övezet kihirdetése után. Németország tizenöt nappal előre bejelentette övezetének létrehozását, amely 1915. február 18-án lépett hatályba. A német háborús övezet a La Manche-csatornát és a Brit-szigetek körüli nyílt tengeri vizeket fedte le. . . .

Felesleges idézni a jogszabályt annak bizonyítására, hogy mindkét katonai zónát deklaráló parancs törvényellenes volt és ellentétes a nemzetközi joggal. Elég azt mondani, hogy kormányunk hivatalosan mindkettőt törvénytelennek nyilvánította és hivatalosan tiltakozott mindkettőjük ellen. Az egyetlen különbség az, hogy Németország esetében kitartóan tiltakoztunk, míg Anglia esetében hallgatólagosan elfogadtuk azt.

Mi volt kormányunk kötelessége és milyen jogaink voltak, amikor szembesültünk ezekkel a rendkívüli rendelkezésekkel, amelyek ezeket a katonai övezeteket kinyilvánították? Először is szembeszállhattunk volna mindkettővel, és háborúba léphettünk volna mindkét nemzet ellen a nemzetközi jog eme megsértése és semleges jogainkba való beavatkozás miatt. Másodszor, formailag jogunk lett volna az egyikkel szembeszegülni, a másikat pedig elfogadni. Harmadszor, annak ellenére, hogy mindkettőt törvénytelennek minősítjük, belenyugodhattunk volna mindkettőbe, és így semlegesek maradhattunk volna mindkét féllel szemben, noha egyikükkel sem értettünk volna egyet rendeleteik igazságosságában. Mondhattuk volna az amerikai hajótulajdonosoknak, hogy bár ezek a parancsok igazságtalanok és a nemzetközi joggal ellentétesek, nem gondoljuk, hogy a provokáció elegendő ahhoz, hogy semleges nemzetként háborúba indulhassunk jogaink védelme érdekében, és ezért az amerikai hajók és az amerikai állampolgárok saját felelősségükre és kockázatukra lépnek be ezekbe a zónákba.

Negyedszer, embargót jelenthettünk volna be az amerikai kikötőkből származó áruk szállítására e kormányok bármelyikének, amennyiben az továbbra is fenntartja katonai övezetét. Megtagadhattuk volna bármely hajó kihajózási engedélyét bármely amerikai kikötőből e katonai zónák akármelyikébe. Megítélésem szerint, ha ezt az utat követtük volna, a zónák rövid időtartamúak lettek volna. Anglia kénytelen lett volna eltávolítani aknáit az Északi-tengerből annak érdekében, hogy áruhoz juthasson hazánkból. Ha az aknákat felszedték volna az Északi-tengerből, az Északi-tenger menti német kikötők hozzáférhetők lettek volna az amerikai hajózás számára, és Németország kénytelen lett volna beszüntetni tengeralattjáró-hadviselését annak érdekében, hogy nemzetünktől bármilyen szállítmány eljuthasson az Északi-tenger német kikötőibe.

Nagyon sok amerikai állampolgár van, aki úgy érzi, hogy az emberiséggel szemben vállalt kötelességünk, hogy részt vegyünk ebben a háborúban. Mindkét oldalon sok kegyetlenség és embertelenség tapasztalható. Az emberek szimpátiájuk és érdekeik miatt ítélkezésükben gyakran elfogultak. Véleményem szerint a kezdetektől fogva a legszigorúbb semlegességet kellett volna fenntartanunk. Ha ezt megtettük volna, nem hiszem, hogy most a háború küszöbén állnánk. Nemzetként jogunk volt rá, ha úgy kívánjuk, hogy bármikor felhagyjunk a semlegességgel. Formai szempontból jogunkban állt tiszteletben tartani az angol háborús övezetet és figyelmen kívül hagyni a német háborús övezetet, de ezt úgy nem tehettük meg, hogy egyidejűleg semlegesek maradunk.

Nem szállok vitába azzal, aki nem kívánja, hogy hazánk semleges maradjon. Bár sok ilyen embert önző indítékok és a nyereség reménye motivál, nincs kétségem afelől, hogy nagyon sok esetben, melyek véleményem szerint a valós állapot félreértésén alapulnak, sok becsületes, hazafias polgár van, akik azt gondolják, hogy részt kellene vennünk ebben a háborúban és akik az elnököt támogatják azon követelésében, hogy hadat üzenjünk Németországnak. Úgy gondolom, hogy az ilyen emberek tévednek a dolgok megítélésében, és a valós történetet, az igaz tényeket illetően nagymértékben félrevezették őket a háborúban való részvételünk és a vagyonszerzés lehetőségének nagyszerű ötvözésével.

Ebben a háborúban sok száz millió dollár kölcsönt adtunk a szövetségeseknek. Noha ez törvényes volt és a nemzetközi jog is alátámasztotta, efelől nincs kétségem, de a szövetségeseknek országunk által kölcsönzött óriási pénzmennyiség fontos szerepet játszott abban, hogy a közgondolkodásban olyan érzet keletkezzék, miszerint minden dollárnyi kötvény száz cent hozamot biztosít, és minden adósság időben és értékben biztosan visszafizetésre kerül. Ezért és azoknak közreműködése által, akik nem csak már milliókat nyertek a háborúból például lőszergyártással, de még további milliókat szeretnének nyerni, ha országunk bekényszerülhet a katasztrófába, az ország sok nagy hírlapja és hírügynöksége a világ legnagyobb, a háborút támogató érzületet keltő propagandagépezetének irányítása alá került.

Most azt követelik, hogy az amerikai állampolgárokat biztosítási kötvényként használjuk, hogy garantálják a hadianyag biztonságos szállítását a hadban álló nemzeteknek. A háborúba való belépésünk még tovább növeli a lőszergyártók, a tőzsdeügynökök és a kötvénykereskedők hatalmas profitját. Ezzel eljutottunk a jelen pillanatig, amikor az elnök által sürgetett és a mesterségesen keltett érzelmekkel támogatott kongresszus háborút hirdet és betereli hazánkat a valaha is látott legnagyobb világégésbe.

A kötvénytulajdonos és a tőzsdeügynök gondolkodásmódjának illusztrálására egy részletet szeretnék felolvasni egy levélből, amelyet a New York-i tőzsde egyik tagja írt az ügyfeleknek. Így szól:

Ez a Wall Street nézete. Azé a személyé, aki azt az embertípust képviseli, aki majd prosperál, ha belegabalyodunk a jelenlegi háborúba, aki már eddig is dollármilliókat keresett, és aki további százmilliókat keres, ha belemegyünk a háborúba. Íme az a hidegvérű állítás, miszerint a háború jólétet hoz az emberek azon csoportjának, akik a fenti levél írójának látómezejében vannak.

Kétségtelenül kifejezi a Wall Street és több ezer ember nézetét, akik csak a háború esetén szükségessé váló részvények és kötvények forgalmazása révén keletkező dollárbevételeiket látják. „Kanada és Japán” – mondja – „háborúban állnak, és gazdaságuk jobban prosperál, mint valaha.”

Kinek hoz jólétet a háború? Nem a katonának, aki havi 16 dollárért vállra veszi a puskáját és bemegy a lövészárokba vérét ontani és szükség esetén meghalni; nem a megtört szívű özvegynek, aki várja, hogy férje összezúzott holttestét visszahozzák; nem az anyának, aki siratja bátor fia halálát; nem a gyermekeknek, akik reszketnek a hidegtől; nem az éhségtől szenvedő kedvesnek; anyák és lányok millióinak sem, akik megtört szívet visznek a sírba. A háború nem hoz jólétet az egyszerű és hazafias polgárok nagy tömegének. Növeli azok megélhetési költségeit, akik küszködnek, azoknak, akiknek már puszta létük fenntartásáért is emberfeletti erőfeszítést kell tenniük. A háború a Wall Street-i tőzsdejátékosoknak hoz jólétet – azoknak, akiknek már most minden elképzelhetőnél több vagyonuk van, több, mint amennyit élvezni tudnának.

A levél írója ismét azt mondja, hogy ha nem tudunk háborút indítani, „mindenképpen jó gondolat, hogy a felkészülési program megfelelő mértékben kompenzálja majd a tényleges háború ösztönző hatásának elmaradását”. Vagyis, ha nem tudunk háborút indítani, menjünk minél tovább ebbe az irányba. Ha nem tudunk háborút indítani, akkor további hajókért, további ágyúkért, további lőszerekért és minden másért kell kiáltanunk, ami hozzásegít majd, hogy a lehető legközelebb kerüljünk a háború küszöbéhez. És ha háború következik, akkor az ilyen emberek vajon vállukhoz emelik-e a puskát és leereszkednek-e a lövészárokba?

Céljuk a háborúval és a háborúra való felkészüléssel a pénzszerzés. Az emberi szenvedésre és az emberi élet feláldozására szükség van, de a Wall Street csak a dollárokat és a centeket veszi figyelembe. Azok a férfiak, akik harcolnak, az emberek, akik áldozatokat hoznak, nem tartoznak a levél írója által felvázolt nagy jólét élvezői körébe. A tőzsdeügynökök természetesen nem mennek háborúba, mert a háború megindításának célja éppen a nyereség, ezért a Wall Street-i irodáikban kell maradniuk, hogy részesei legyenek annak a nagy jólétnek, amelyet szerintük a háború hoz majd. Az önkéntes tiszt, de még a sorozó tiszt sem fogja megtalálni őket. A Wall Street-i palota irodáiban rejtőznek majd, kivágott szelvényekkel borított mahagóni íróasztaluk mögött, mely szelvényeket az őszinte fáradtság verejtéke piszkított be, melyeket anyák könnyei áztattak és melyekre társaik vére száradt.

Az a lépés, amit most teszünk, elmondhatatlan veszélyekkel jár. Az arany parancsára indulunk háborúba. Megkockáztatjuk, hogy honfitársaink millióinak életét áldozzuk fel annak érdekében, hogy más honfitársak pénzzé varázsolják életük vérét. És még akkor is, ha nem lépjük át az Atlanti-óceánt és nem ereszkedünk le a lövészárokba, olyan adósságot halmozunk fel, amit aztán generációkon keresztül az utánunk jövő tömegeknek kell megfizetniük. A még meg nem született millióknak a nagy tehertől kimerülten kell majd fizetniük azért a szörnyű lépésért, amelyet most készülünk megtenni.

Eleget teszünk a vagyon-licit szörnyű megbízatásának. Tettünkkel honfitársaink millióit ítéljük szenvedésre, és ennek az lehet a következménye, hogy testvéreink millióinak kell életüket feláldozniuk, megtört szívű asszonyok millióinak kell zokogniuk, a gyermekek millióinak kell a hidegtől szenvedniük, kedvesek millióinak kell éhen halniuk, és mindez azért, mert meg akarjuk őrizni az amerikai polgárok kereskedelmi jogát, hogy hadianyagokat szállítsanak háborúzó nemzeteknek.