A brácsa: interjú és hangszerbemutató Rebecca Young szólamvezetővel

Pjotr Iljics Csajkovszkij IV. (f-moll) szimfónia, op 36. II. Andantino in modo di canzona Ez a nagy hangszer a brácsa. Ez egyébként nagyobb mint a legtöbb brácsa, A legtöbb brácsa kb. ekkora, a teste eddig ér fel, ez pedig eddig, ami nem tűnik soknak, de óriási, amikor el akarsz érni valamit. Nem sok ember tud ezen a hangszeren játszani. A hegedűk nagyjából egyforma méretűek, a brácsákból sokféle alakú és méretű létezik. Ha szétnézel egy zenekarban, némelyik ekkorára van vágva, és gyönyörűen néz ki, másoknál ez az alsó rész nagy és itt fenn kicsi, ami jó, mert könnyebb feljutni ide, nem kell aggódni, hogy beleakadsz a vállrészbe, könnyebb. (szimfonikus zene) Robert Schumann III. (Esz-dúr, „Rajnai”) szimfónia, op. 97. V. Vivace A hegedűk így vannak hangolva: (hegedűhúrok hangja) A brácsák pedig így: (brácsahúrok hangja) Sokkal alacsonyabb. Ez olyan, mint egy kórusban, amelyben szopránok és altok vannak, itt vannak a hegedűk, a brácsák pedig az alt hangoknak felelnek meg, aztán a cselló a tenor és a bőgő a basszus. (lassú szimfonikus zene) Antonín Dvořák IX. szimfónia (e-moll, „Az Újvilágból”), op. 95. I. Adagio – Allegro molto Sok évvel ezelőtt egy kettős brácsaversenyt játszottam, amelyet nekem és Cynthia Phelpsnek, a pultpáromnak írtak. Ő épp akkoriban szerzett be egy egymillió dollár értékű hangszert, az olasz Gasparo da Salo művét, én pedig egy olyan hangszeren játszottam, amellyel megkaptam ezt az állást, én vettem, de ezen a hangszeren játszottam, amikor a New York-i Filharmonikusokhoz kerültem, és egy másik jelentősebb állást is kaptam egy más zenekarnál, ugyancsak ezzel a hangszerrel. De a hangja valahogy nem passzolt ehhez a Gasparhoz, így a zenekari vezetői azt mondták, hogy keressek magamnak egy új hangszert. Így tehát a zenekar tulajdona ez a hangszer. Mindenütt érdeklődtem, mások is körbekérdeztek, és rengeteg hangszert kipróbáltam. Volt egy, amelybe beleszerettem, de amikor utánajártunk a hátterének, egy kicsit gyanús lett. Sok a politika a hangszervilágban, amiről én nem is tudtam, de megtaláltam ezt. Ez annyira nagy, noha én mondtam, hogy ne is mutassanak 17 inchnél nagyobbat, és ez 17 és félnél is hosszabb, de a fickó, aki megmutatta nekem, Christoph Lienemann azt mondta, hogy meg kell hallgatnod ezt a hangszert. És akkor felkaptam és azt mondtam, ó, ebbe beleszerettem. (lágy szimfonikus zene) Antonín Dvořák IX. szimfónia (e-moll, „Az Újvilágból”), op. 95. II. Largo Mindig tudtam, hogy zenész leszek. Úgy kezdődött, hogy jártam Leonard Bernstein Young People's koncertjeire két és féléves korom óta, láttam embereket zenélni, és a történet úgy szól, én persze nem emlékszem, de a mamám mesélte, hogy feltekertem a programfüzeteket, az egyiket ide tettem, a másikat meg ide és imitáltam, és amikor eljött az idő, a mamám megkérdezte, „Szeretnél zongorázni tanulni?” Egy nap megkérdeztem tőle, úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna, álltunk a garázsban, épp kidobta a szemetet a kukába, egy konzervdoboz volt a kezében, valahogy így, és én azt mondtam: hegedülni akarok. Azt kérdezte: „Nem akarsz inkább zongorával kezdeni?” Erre én azt válaszoltam, nem, én ezt akarom csinálni. Így aztán nemsokára kerített nekem egy tanárt kaptam egy hegedűt, és elkezdtem játszani. És aztán, azt hiszem elég jól ment. Felvételiztem a Juilliard Pre-College konzervatóriumba nyolc évesen, de nem jutottam be, viszont elküldtek egy tanárhoz. Fanny Chase, aki már nincs közöttünk, megtanított nekem minden technikai dolgot, amit ma tudok, hegedűn vagy brácsán. Öt évvel később újra felvételiztem, és 13 éves koromban bejutottam a Julliard iskolába. De mire befejeztem, egy kicsit már meguntam. Korábban a második hegedű szólamokat szerettem játszani, amelyek a harmóniát adják, nem a dallamrészeket. És ma is, a saját gyerekeimmel is mindig a dallamot énekeltetem, hogy én énekelhessem a harmóniát. Például egy TV reklámnál a magas részt énekeltetem velük, hogy nekem a középső jusson. De ugyanígy volt a vonósnégyeseknél is, mindig a középhangot akartam játszani. Szóval mire végeztem, nem voltam boldog, azt hiszem egy kicsit untam. Valaki ajánlotta a mamámnak: „A Pre-College Julliard konziban több brácsás kellene nekünk. És hát ő magas, hosszú a karja, talán játszhatna brácsán." Azt mondtam, rendben, megpróbálom. Meg is próbáltam és nagyon tetszett. A tanárom rendkívül inspirált és mindössze 9 hónapig tanultam ettől a tanártól, Eugene Beckertől. (halk szimfonikus zene) Pjotr Iljics Csajkovszkij IV. (f-moll) szimfónia, op 36. III. Scherzo – Pizzicato ostinato Ez az amit mindig csináltam, amiről mindig is tudtam, hogy csinálni fogom. Nem csak azt tudtam mindig, hogy zenész leszek, de mindig tudtam, hogy a New York-i Filharmonikusoknál fogok játszani. Ne is kérdezd, ez egyszerűen mindig így volt. Nem úgy, hogy remélem sikerül a meghallgatás, vagy remélem, bejutok a Julliardba. Hanem, hogy akkor most megcsinálom ezt a meghallgatást és most ezt fogom csinálni, és azt hiszem szerencsés vagyok. (nyugodt szimfonikus zene) Rebecca Young helyettes szólamvezető brácsás interjúja